Legutoljára gyerekkoromban féltem az orvostól, akkor a szüleimmel még doktor bácsinak hívtuk. Az injekciónak pedig nagyon nem örültem. Még sírtam is, ha megszúrt. Rég volt, bár szép nem volt. Nyugdíjasként viszont már csak mosolygok rajta. Ma már mindig nyugodtan megyek a háziorvosomhoz, pontosan tudom, hogy mire számíthatok.

Legutóbb azonban valami megváltozott.

Amikor beléptem a rendelőbe, még minden rendben volt. Mondta a doki, bár nem kérdeztem, hogy még bőven van vakcinája. Kapott kétszáz darabot, aztán még negyvenet. Hogy nekem mi közöm van ehhez, fogalmam nem volt, de mindegy. Számomra az a fontos, hogy az az egy megvan, ami nekem kell és kész. Beadja és már itt sem vagyok. De ma valahogy nem állt be a szája. Mondta a magáét. Hogy másnap beadnak húszat, a maradék meg hétfőn elfogy.

Számolgattam magamban, ha kétszáznegyvenből ma bead húszat, majd a hétfői rendelésen ugyanannyit, akkor még kétszáz adag vakcinája marad. Miért fogyna ki akkor a készletből? Napi húsz vakcinával számolva még akkor is marad neki tíz napra való, ha nem hoznak többet. De hát hoznak. Tudom a hírekből, hogy a vakcinák kiszállítása a háziorvosokhoz fokozatosan történik. Nincs tehát ok az aggodalomra.

De a doki csak mondja a magáét.

– Mondja már meg valaki, hogy hol tárolják azt az 1 millió 400 ezer darabot. Hogy az nem került ki az orvosokhoz, az biztos – vált paprikásabbra. – Mindenki, akivel beszéltem azt mondja, hogy kevesebbet kapott, mint tavaly. Valahol tartalékolnak, nem tudjuk miért – méltatlankodik tovább.

– Mi közöm nekem ehhez? – morgolódok magamban. Én egy sima oltásra jöttem. Az oltóanyag a doki rendelkezésére áll, méghozzá bőségesen, akkor miért traktál engem ezzel az idegesítő szöveggel? Egyébként is azt mondta a miniszterelnök, hogy idén kétszer annyi vakcina van, mint békeidőben szokott lenni, az a bizonyos 1,4 millió adag. Biztonság kedvéért még rendeltek is hozzá 360 ezret. Ezen kívül még van egy magyar tulajdonú vakcinagyár Pilisborosjenőn, Debrecenben meg új vakcinagyárat is építenek. Mi ezzel a baj? Van elég oltóanyag, lesz is, gyerünk már, szúrjon meg, essünk túl rajta.

De a doki csak nem áll le.

– A kormányzati beszélő fejek azt mondják, hogy folyamatosan történik a kiszállítás a háziorvosokhoz. De ez nem történik meg. Ezért szeretném tudni már végre, hogy ki hazudik?

– Miért hazudna bárki is? – kérdem magamban. Egyáltalán, egy háziorvosnak miért kell ilyen tónusban beszélnie a beteg előtt? Aztán, mintha egy pillanat alatt elillanna az orvosi higgadtsága, kifakad belőle a nyilvánvalóan kormányellenes rosszindulat, amit már a hazugság emlegetésénél is érezni lehetett.

– Ha a Nemzeti Népegészségügyi Központ azt mondja, hogy itt van nálunk, de van egy utasítás, hogy csak tíz százalékot adhatunk, akkor legalább tudom, miről van szó. Tudom, hogy ez a többi kollegának nem okoz semmilyen örömet, mert nekik 40-50 beteggel kell konfliktusba kerülni, mondván nekik: higgyék el, hogy nincs.

Nem szólok egy szót sem, uralkodok magamon, elvégre mégis csak orvosnál vagyok. Itt én csak kérhetek és jelenthetek, mint anno a katonaságnál. De miért beszél a többi kollégánál jelentkező hiányról? Ha neki van bőven, akkor a többieknek is van. Mire ez a feszkó?

Aztán meg előjön a koronavírus-kezelés mantrájával.

– Nem tesztelnek!

– Hagyjon már ezzel békén, szúrjon meg és már itt sem vagyok – dohogok magamban. Hallgathatatlan ez a kormányellenes uszítás. De csak nyomja tovább a szöveget.

– Ha nincsenek eléggé megijesztve az emberek vagy nincs bennük az az önfegyelem, hogy ne bántsam az embertársaimat, akkor ő egymaga húsz, harminc embert fertőzhet meg, mert mire kiderül, hogy ő fertőzött, addigra már ezeket meg is fertőzte.

– De mi köze ennek az influenzához? – hallik a bátortalan kérdés.

– Ha minél hamarabb megkapja valaki az influenzaoltást, akkor legalább ezen cseppfertőzés ellen védve vagyunk. Mert most meredeken megy föl a koronavírusos fertőzöttek, betegek, kórházban kezeltek száma is. Semmiféle csillapodást nem látunk.

Majd azért dohog, hogy nincsenek meg az alapvető megelőző lépések a kormányzat részéről. Pedig szerinte megoldható lenne, hogy ne zárják le az országot. De ha senki semmit nem tesz, a kormányzat a kisujját nem mozdítja azért, hogy emberek életét mentsük meg és bizonyos szövődményektől tartsuk távol a megfertőződött embereket, akkor nem marad más.

– Hogy hogy nem tesz? – fortyogok magamban. – Nagyon is kemény intézkedések lépnek életbe. S még ezek nélkül is kedvezőbb helyzetben van Magyarország több nyugati „fejlett” államnál, sőt még a cseheknek is mi adunk lélegeztetőgépeket – vetem oda az orrom elé érezve, hogy fogytán a türelmem.

S akkor hirtelen felkapcsolódott a villany. Hirtelen megvilágosult, hogy nem a saját háziorvosommal ülök szemben, hanem egy képernyőn lévővel, aki praxisát tekintve Budán szolgál, s akit történetesen Komáromi Zoltánnak hívnak. Ő a Demokratikus Koalíció egészségpolitikusa is egyben. Aki minden szereplése alkalmával szívesen ölti magára szakmája jelképes fehér köpenyét, de az adásban ennek ellenére úgy jelenik meg, mint egy örökké elégedetlen forgó-morgó, a kormány munkáját szenvedélyesen fitymáló politikus, szimbolikus DK-s baseball sapkával a fején.

Most is Rónai Egon kérdése zökkentett ki az általam elképzelt orvosi világból.

– Ez az orvosi véleménye vagy a DK-s? – vetette oda az ATV-ben Komárominak.

– Ez az orvosi véleményem, viszont azt sosem tudtam elválasztani a politikusi véleményemtől.

Most már világos. Alkalmanként százezer néző idegrendszerét vághatja gallyra ezzel az ellenséges, hamis szövegével, kihasználva háziorvosi puvoárját, amelyet az emberek többnyire a saját orvosuktól szerzett kedvező tapasztalatukkal a lelkükben őríznek.

Komoly felelősség ilyen elfogult embert képernyőre engedni. Az utóbbi időben a járvány miatt sokat szereplő Szlávik János főorvos úr vagy Merkely Béla professzor soha nem élne vissza a nézők bizalmával. Csak nem azért, mert nekik tényleg a beteg a fontos?!