– Ez a pékség a múlt hónapban még nyitva volt – töprengtem, míg a kiakasztott kis táblát tanulmányoztam. – Ha lenne tisztesség a világban, minden üzlet bezárásról e-mailben értesítenék az embert, hogy ne mászkáljon hiába ilyen kora reggel.

Hirtelen valaki megrántotta a gallérom.

Hátrafordultam.

Köpcös, kopaszodó ember állt mellettem és lihegett. Homlokán kis verejtékcseppek gyöngyöztek az erőlködéstől. Amíg kapkodta a levegőt, szemrevételeztem. Cvikker, aktatáska, hóna alatt újság. Karján esernyő. Nem tűnt ismerősnek.

Türelmesen várakoztam, míg levegőhöz jut.

– Tizennégy! – szólalt meg végre.

– Tessék?

Láttam, közben kissé magához tért, s a hangja is erőteljesebb lett. Lassan elengedte a télikabátom ujját, amibe eddig kapaszkodott, és kihúzta magát.

– Szóval, mint mondottam, tizennégy. Pontosabban mondva, tizennégy kilogramm, és ötven deka.

– Hogy tetszik mondani?

– Tizennégy kiló és ötven deka, nem pediglen tíz.

A jelenet kezdett idegesíteni.

– Mi tizennégy? És mi tíz? Egyáltalán, kicsoda maga és miről beszél?

Az ismeretlen gúnyosan elmosolyodott.

– Ezt vegyem úgy, hogy nem akarod beismerni, hogy vesztettél? Hogy alulmaradtál? Alulmaradtál – itt a mellkasára ütött – velem szemben?

Fürkészőn meredtem arcába. Ki ez az alak? Talán ismernem kéne valahonnan?

Ő közben már egyenletesebben szedte a levegőt. Kihúzta magát, s az arca sugárzott.

Minden bizonnyal túl sokáig vizslathattam fizimiskáját, mert elunta.

– Szóval, mint mondottam, tizennégy, és nem pediglen tíz!

– Tizennégy! – ismételte meg türelmetlenül, mivel még mindig nem mondtam semmit.

Én továbbra is az arcát vizsgálgattam. Feltűnt a fülén egy anyajegy. S észrevettem, hogy bizonyos időközönként az ujjával odakap. Piszkálja.

A Harkály Zsolt! – ugrott be. Igen, a Harkály! A gimnáziumban, a biológia fakultáción egy ízben egy padba kerültünk. Soha nem szoktunk azon az órán egy padban ülni, de akkor valamiért úgy jött ki a lépés.

Az őslényekről tanultunk, s a tanár feltette a kérdést, hogy hány kilogramm lehet egy újszülött archaeopteryx? Én erre azt mondtam tíz, ő meg azt, hogy tizennégy. Ezt én sokalltam, majd viccből hozzátettem, ebből kicsit faragnia kéne, ahogy a testsúlyából is. Mindkettőjüknek fogynia kell.

Aztán kicsöngettek, s mindenki ment a dolgára.

A következő pár héten, ha a folyosón összetalálkoztunk, odakiabáltunk egymásnak. Tíz, mondtam én mindig. Mire ő, tizennégy!

Idő után meguntam a dolgot, kezdett kínos lenni, és direkt másik folyosón kezdtem közlekedni. De ő utánam jött. Keresni kezdett. Kileste az ebédlőben, hogy mikor ülök le az asztalhoz, s mellém telepedett.

– Tizennégy! – morogta teli szájjal, s újabb adagért nyúlt.

– Tizennégy! – ráncolta szemöldökét, s kabátját a fogason az enyém mellé akasztotta.

– Tizennégy! – hörögte, míg a szomszédos rúdon kapaszkodott felfelé, s a tornatanár pattogó hangja elnyomta az ő fojtott szavait.

De én sose engedtem.

– Tíz! – mondtam, miközben a kést vájtam a húsba, s heves mozdulattal vágni kezdtem.

– Tíz! – vetettem oda büszkén, míg az autóbusz lépcsőjére hágtam, s ő ott állt, alattam, én néztem le rá, s az ő busza még nem jött.

– Tíz! – sziszegtem könyörtelenül, miközben feltápászkodtam mellőle, s otthagytam, hogy még befejezze a maradék nyolc fekvőtámaszt, s frissen indultam az öltöző felé.

És eltelt negyven év, és ő itt áll előttem és szuszog. És homlokán patakzik a verejték.

Kedvesen megütögetem a vállát.

– Rendben, tizennégy, és nem pedig tíz.

Vártam pár másodpercet, s hozzátettem.

– Neked volt igazad.

Döbbenet ül ki az arcára. Matat nyakkendője körül. Babrál. Nem válaszol.

Megsajnálom.

– Igen. Tizennégy a helyes szám – mondom neki. – Tizennégy, nem pediglen tíz, és nem is tizenhárom.

– Szóval azt mondod, tizennégy?

– Igen. Azt.

– Nos – kezd bele, s látom, keresi a szavakat – valahol azt olvastam, hogy az újabb kutatások tükrében, a pontos szám voltaképp nem is tizennégy, hanem tizenhárom. Tehát – derül fel az arca –, ha úgy vesszük, most is te maradtál alul, most is te vagy a vesztes. Igen, nem a tizennégy a jó válasz, hanem a tizenhárom.

Felnevettem.

– Rendben. Legyen tizenhárom. Igen, tizenhárom a jó, szerintem is.

Némán állt. Nem válaszolt.

– Mennem kell öregem – nyújtottam a kezem. – Szervusz. Örülök, hogy láttalak.

Tettem pár lépést, amikor a hátam mögül különös zaj hallatszott. Ha nem tudtam volna, hogy ő áll mögöttem, azt hittem volna, hogy valami eb.

Olyan volt a hangja, mint egy nyüszítés.

– Megadnád a címed? Lehet, hogy hamarosan friss adatok kerülnek napvilágra ezzel kapcsolatban…

Nem válaszoltam. Mentem tovább. Előre, a dolgom után.

– És a telefonszámodat?

A hangja most már sokkal halkabban ért el a fülemig. Haladtam egyenletesen. Megtettem fél sarkot is talán.

– És az e-mail-címed? – ért el a fülemig, de oly halk volt, s oly erőtlen, mint valami reményvesztett, távoli, kétségbeesett sóhajtás.