A Közel-Kelettel jól kib888tak. Manapság ez a mondat írja le legjobban a közel-keleti fiatalság érzéseit. Sem a huszadik, és – úgy látszik – a huszonegyedik század sem lesz a térség évszázada (az olajállamok társadalmai a vagyon ellenére szintén nincsenek jó állapotban). Sokadik generáció nő fel úgy, hogy vagy hazafias, vagy a hazáját kiáruló diktátorok vezetik országát, csökkentik tovább mozgásterét, teszik otthonát a nagyhatalmak játékszeréve évtizedről évtizedre.

Így volt ez a kétpólusú világrend idején, és így van ez most is – úgy tűnik, a kialakuló többpólusú rendben sem a Közel-Keletnek áll majd a zászló. A nagyhatalmi képlet egyszerű: lesajnált, kicsit közeli, kicsit távoli kultúrák ezek, ahol csak az olaj, a biznisz meg a befolyás számít. Ez a térség úgyis épp elég messze van mindentől ahhoz, hogy valóban foglalkozni kelljen vele – mondják a nagyhatalmi döntéshozók.

Közép-Kelet-Európából talán kicsit még ismerős is lehet ez a szitu.

Felmerül a kérdés, hogy azon kívül, hogy kevesebb fapados indul Tunéziába, miért is kéne, hogy mindez érdekeljen minket? Egyáltalán mit foglalkozzunk azzal, hogy a Közel-Keleten betelt a pohár? Miért követi mindenki az ottani eseményeket? Miért lett a külpolitikából is belpolitika idehaza, amikor Iszlám Államról, Jeruzsálemről vagy épp szír migránsokról van szó?

A helyzet ma úgy áll, hogy több százezer közel-keleti fiatalnak lett tele a töke mindennel. Úgy tűnik végérvényesen megunták a játékot, amit a kormányaik, a nagyhatalmak és a világ játszik velük. Megunták, a nyakukba varrt bábdiktátorokat, a „demokratikus” tavaszt és az iszlamista telet is. Megunták, hogy egész régiójuk lényegét a haditudósítások, a földgáz és az olaj adják. Megunták, hogy választanak helyettük, hogy demokratizálni akarják őket, miközben ők nem kérnek a demokráciából.

Besokalltak, hogy magyaráznak nekik demokráciáról, kultúráról, emberi jogokról, miközben egy szélsőséges, fundamentalista vallási diktatúra – a.k.a. Szaúd-Arábia – amerikai pénzen, amerikai fegyverekkel terjeszkedik a világban, többek között az ő hazájukban is.

Az egész Közel-Kelet a fanatikusoktól retteg. Ez ma már Izraelben is igaz, ahol a zsidó szélsőségesek – a palesztinokkal egyetemben – az utóbbi napokban bemutatták, hogy nekik is elegük van abból, hogy Szíria, az ISIS és a migránsok elviszik előlük a showt. Az ő szent ügyükkel pedig már a kutya sem törődik.

És hogy mindez miért épp most történik?

Nem érdekelt többé a közel-keleti partiban. Nem kíván foglalkozni többé arab tavaszokkal, iszlamista telekkel és a sivatagi viharokkal sem. Persze az iráni bizniszből még megpróbálja kivenni a részét, de Isten igazából rájött, hogy meg van e nélkül a térség nélkül. A jelenlegi technológiákkal, ha minden jól megy, fedezni tudja az olajszükségleteit ezek nélkül is.

Eggyel kevesebben a pályán, mondhatnánk. De mi nem Amerikában élünk (még ha sokan azt is szeretnék). Nekünk itt, Európában még mindig túl közel van ez a cserbenhagyott, forrongó régió.

Úgy látszik, hogy Nyugat-Európában ezt még mindig nem fogták fel, miközben Oroszország már közel-keleti koalíciót épít. A Közel-Kelet dühös, a fanatikusok pedig a folyamatos szenvedések zavarosában halásznak. És nem is találni jobb toborzó videót, mint a folyamatos válság okozta elégedetlenséget.

Mikor legutóbb Törökországban jártam a helyiek azt mondták, nem kell félni, a fanatikusok messze vannak, meg amúgy is Törökország képes megbirkózni velük... A hétvégi török, szír és izraeli-palesztin események után még inkább világos, hogy Európának kezdenie kell valamit ezzel az egyre dühösebb és a fanatikusok kényének-kedvének kitett, a kapunkhoz érkező közeli-távoli szomszéddal. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy ez sikerülne.