Elsősorban természetesen a szerelmemet.

Aki egy nő. Ugyanis nem vagyok homoszexuális.

(Sokadszorra kérdem a haladás bársonyos útján lépkedő liberális újságírókat, hogy ha engem buziznak a még nálatok is elfogadóbb és szabadelvűbb kommentelőitek, abból miért nem születnek felháborodott publicisztikák? Máskor csak úgy sisteregnek azok az emberi jogokra oly érzékeny klaviatúrák. Ugye nem azért, mert jobber legény vagyok? Vagy igen? Jobbos balettművészt nyugodtan lehet buzizni?)

És, hogy tovább fokozzam: péntek reggel arra ébredek, hogy Demcsák Zsuzsa kásás hangon, meg-megbicsakló mondatokkal épp Szanyi kapitányt izzasztja.

Állítólag keveset aludt.

Mármint Zsuzsa.

Szanyi alapjáraton ilyen... khm... fáradt szokott lenni.

Döbbenten ültem fel az ágyamban, és hitetlenkedve kezdtem kitörölni az álmot abból az irredenta szememből. Előző este ugyanis én is keveset aludtam.

Szerelmem (aki egy nő)

főszerepet táncolt.

Azt ünnepeltük.

Nekem egyébként semmi bajom Zsuzsával, civilben egy tök aranyos csaj, de ha nem "fáradt", akkor eddigi tapasztalataim alapján "kipihent" állapotában semmiképp sem tudnám megvádolni azzal, hogy jobboldali lenne. Sőt.

Márpedig a vasakarattal kicsikart kérdései olyanok, mintha épp egy Huth Gergőbe oltott Megadja Gábor kínozná Szanyit.

Ijedten csipkedem magam, nem alszom-e. De nem. Ez a valóság.

Egyébként az ilyen jellegű kóros "fáradtság" másoknál is furcsa személyiségtorzulásokat szokott okozni.

Emlékszem, mikor Ungár Péter azt nyilatkozta a momentumos "botránya" után , hogy egyrészt nem sok mindenre emlékszik, másrészt semmi sem kizárt, mert ő, ha olyan keveset alszik, mint Zsuzsa, akkor rendszerint a székely himnuszt énekli torkának szakadtából, és ehhez képest az, hogy különböző lányoknak udvarolgatott, már szóra sem érdemes momentuma az ominózus esetnek.

Itt jegyezném meg, hogy a kialvatlanság rossz! Gyerekek, sose próbáljátok ki az éjszakázást!

Szóval megesik az ilyesmi, de ez még annál is szürreálisabb élmény volt, mint amikor elképzeltem, ahogy Ungár a székely himnuszt ordítva csajozik.

Zárójel:

Már itthonról, a Népfürdő utcai albimból követem az eseményeket, és azt olvasom, hogy még az ATV is olyannyira megdöbbent Zsuzsa 180 fokos fordulatán, hogy az események kivizsgálásáig gyorsan le is kapta a képernyőről.

Zárójel bezár.

Na de vissza az interjúhoz!

Sokadszorra nézem vissza a beszélgetést, és meg kell, hogy állapítsam, kapitányunk az interpretálástól eltekintve kemény kérdéseket kapott.

-Miért nem mutat bizonyítékokat, ha lopásról beszél?

-Ha illegitim autokráciának gondolja az Orbán-rendszert, akkor ő is illegitimen veszi fel európai parlamenti képviselőként a tiszteletdíját?

-Miért nem mond példákat, miért csak dobálózik?

Stb, stb.

Az a helyzet, hogy van, aki heteróra, van, aki agresszívra, van, aki jókedvűre és ahogy a fenti   példa mutatja van, aki jobberre "fárasztja" magát.

Én egyébként kezdeti döbbenetemből felocsúdva érdeklődve kezdtem figyelni ezt a furcsa jelenést, ugyanis mindig kéjes örömmel nyugtázom, amikor Szanyit szorongatják. Õ az az ember, aki — ha lehet — még saját politikai közösségéhez képest is durvábban szokta románozni-sértegetni az erdélyi magyarokat.

Három napig néztem Nagyváradon a majd mindenhol lobogó román zászlókat, a leszedett magyar nyelvűek helyén díszelgő román utcanévtáblákat. Érzékeltem a pincérek, a recepciósok, a boltosok magyargyűlöletét. Egy-két szót még értek is románul. Hallottam a bozgorozást (hazátlan). Kollégáim is hasonló esetekről számoltak be. (Mielőtt még megtalálnának a haladók, hogy ez nem igaz.) Olvastam, hogy a napokban miként támadták meg román huligánok a békés magyar családokat egy kolozsvári focitornán.

És aztán együtt énekeltem a himnuszt egy maroknyi székellyel a Magyar Nemzeti Balett előadása előtt.

Illetve csak énekeltem volna, mert egy hang nem jött ki a torkomon. Potyogó könnyekkel tátogtam. A zokogás és a tehetetlen harag fojtogatott.

De énekeltek helyettem is a magyarok. Akik olyan magyarok, amilyen Szanyi a büdös életben nem lesz. Mert Szanyira gondoltam. Ökölbe szorult kézzel. Viszkető tenyérrel.

Hogy az a szerencsétlen ezeket az embereket románozza. Akik

dacosan, és büszkén éneklik a magyar himnuszt. Román zászlók, román utcák közt. A hazájukban. A szülőföldjükön.

Sírtam a maroknyi székely közt, akik porladnak, mint a szikla. Akik ilyen ellenséges környezetben is magyarok maradtak. Egyre kevesebben vannak, de vannak. Õrzik a hagyományaikat, a nyelvüket. Õrzik magyarságukat.

Büszkén és dacosan éneklik a himnuszt...

Az előadás után elmentünk ünnepelni. A magyar pincérlány ajándék pálinkákkal hálálta meg, hogy ott vagyunk.

Ha akkor írom ezt a cikket, akkor Szanyi egy életre elég pénzt perelhetett volna ki belőlem.

De kialudtam magam.

Aztán reggel Szanyira ébredtem.