Az Origo főszerkesztője, Gábor László a napokban írt egy remek publicisztikát, – ide, hozzánk a 888-ra – amiben bemutatta, hogy milyen változásokon ment keresztül Párizs az elmúlt időszakban. Aki nem olvasta Gábor László kiváló írását, valamint halmazatilag a mögöttünk lévő éveket egy másik galaxisban, vagy pedig a 444/Index/HVG véleménykaranténjának safe space-ében töltötte, azoknak mondom, hogy ezek a változások sajnos a legkevésbé sem tekinthetőek pozitívnak.

Párizs már régen nem az, ami volt.

Párizs elveszett. Párizs egy olyan állatorvosi lóvá változott, amin kiválóan be lehet mutatni, miért hazugság minden olyan állítás, ami a migrációra mint valami elkerülhetetlen, de jó dologra hivatkozik. Állatorvosi ló, amin példaszerűen lehet szemléltetni, hogy miért hazugok a csudálatos multikultiról szóló cikkek, és csak a liberálisok agyában(?) és szalonjaikban megvalósuló példás és konfliktusmentes integrációról szóló írások.

Párizs egykor a fény, a nyüzsgés, a szellemi élet városa volt.

Ma pedig inkább hasonlít a félelem és a reszketés otthonára.

Bennünk, akik jártunk már Párizsban, Gábor László sorai semmiféle megütközést nem keltettek. Mi, akik láttuk, milyen volt, és most milyenné vált, az Origo főszerkesztőjének minden egyes sorával egyetértünk.

Párizs mára már egy veszélyes és mocskos várossá vált, ahol egy józan ember egészséges félelemérzettel lép ki az utcára, az egyszeri turista pedig gyorsan belecsúszhat egy-egy olyan bulikába, aminek a hangulatfelelősei olyan partiarcok lesznek, akik poszttraumatikus stresszel és kényszerképzetekkel birkóznak, s akik szerint Allah hatalmas (Akhbar), és akik könnyen lesznek morcosak azokra az őslakosokra, akik szerint viszont kicsi és jelentéktelen, hogy hajlamosak egy határozott mozdulattal, fültől fülig elvágni a velük egyet nem értő gyaur kutyák torkát.

De Párizsban járván-kelvén az is könnyen megeshet velünk, hogy a gépfegyverrel, símaszkkal és Koránnal integrálódó muszlim terroristák egy unalmasnak ígérkező holdfényes estét igyekeznek izgalmasabbá tenni azzal, hogy percek alatt megszabadítanak minket, hitetlen hülyéket egy Scorpion típusú gépfegyver segítségével a kétségkívül nyomorúságos életünktől.

 A francia főváros egyéb meglepetéseket is tartogat, hiszen arra is komoly esély van, hogy az egész családunkat fogja fasírtra trancsírozni egy közepes méretű furgont vezetve egy olyan dolgos fiatal, akit rendkívül elkeserít, hogy bizonyos emberek időnként disznóhúst is hajlamosak elfogyasztani.

Mindezen veszélyek nem a Párizs környéki, külvárosi gettókban – lipsik most sivalkodjatok: no-go zónákban – leselkednek az eltévedt világjárókra, hanem a centrumban, az ikonikus utcákban a még ikonikusabb tereken, valamint azon épületek környéken, amiket minden útikönyv elején megtalálhatunk. A migránssimogató propaganda hatása alatt lévő liberálisok szokták az összes terrorcselekmény után kiírni, hogy ők bizony nem félnek. Ilyenkor persze mindig felsóhajt az örök vadászmezőkön egy már kihalt dodó. (Tudvalevő, hogy dodó kacsák sem féltek. Ki is haltak.)

Mi nem szoktuk kiírni, hogy #nemfélünk. Mi félünk.

És minden józan ember, aki olvas híreket, félne Párizsban Gábor László helyében.

Én is féltem, mikor kimentem dolgozni. Féltem, és végtelenül elkeserített, hogy mivé lett Párizs.

Aki járt Párizsban szinte biztosan hasonló érzések fogták el.

Akik viszont nem jártak se most se régebben a franciák fővárosában és inkább hisznek Soros úr fizetési listáján terpeszkedő, magukat újságíróknak hazudó migránssimogató propagandistáknak, azok írnak egy gúnyos és humorosnak szánt publicisztikát Heti Válasz online felületére.

A régen-vagy akár tegnap- még a migrációról, a migrációt körülfonó hazugságokról egészen mást gondoló újságírók, ma gurgulázva röhögik ki Gábor Lászlót, amiért lemerészelte írni, hogy ő bizony fél, amikor Párizsban jár.

Az meg tényleg már csak hab azon a bizonyos Simicska úr pénzén feldíszített tortán, hogy a Válaszos cikk jegyzője azzal az aprócska kis trükköcskével igyekszik hitelteleníteni Gábor félelmeit, és gondolatait, hogy azt a tényt emeli/hangsúlyozza ki, hogy a Párizsban “rettegő” (bruhaha) főszerkesztő csak és kizárólag focimeccsek apropójából szokott Franciaországba utazni, ergo egy büdös proli, biztos még szotyolázni is szokott a parasztja.

Zárójel:

Ez a focifóbia eddig azokra ballipsi kollégákra volt csak jellemző , akik Dezső András kivételével extrém sportként tekintenek mind a felülésekre, mind a fekvőtámaszozásra, emiatt irtóznak is a konditermektől, súlyzóktól, meg a bokszzsákoktól, mint az a bizonyos ördög az ő tömjénfüsttől, arról nem is beszélve, hogy szerintük minden, sportot kedvelő és űző ember már eleve rendkívül gyanús, valamint  potenciális nácinacionalista, telihátas Nagy-Magyarország-tetoválást viselő futballhuligán, hiszen az ilyen vállakkal és izmokkal rendelkező, különböző sportokat űző s kedvelő reakciósok szerint, Erdélytvissza kellene  csatolni, Szlovákia meg nem is ország.. A fociszeretetről egyébként érdemes lenne ezeknek a libbant propagandistáknak megkérdezniük szegény, megboldogult Esterházy Pétert, aki haláláig imádta a focit, rendszeresen kijárt labdarúgó mérkőzésekre, sőt űzte is-fociztam is vele abban az alkotóházban, ami nevét viselte- és könyvet is írt erről a remek sportról.

Persze tudjuk, hogy vannak intelligens, haladó, demokrata, és felvilágosult futballdrukkerek, mint például Esterházy és Farkasházy urak, és van Orbán Viktor.

Zárójel bezárva.

A fociszeretetet szitokszóvá züllesztők köze ügyesen, és örömmel besoroló szerző ráadásul azért is jár el tisztességtelenül, mert Gábor László számtalan írásából kiderült, hogy habzsolja a kultúrát, szereti a balettet, az operát és a prózát. Rengeteg színházi előadást látogat. Ráadásul nemcsak az Új és a Nemzeti Színházba, hanem a Katona Józsefbe és az Örkénybe is jár, de amikor Párizsban pihen, akkor is gyakran vesz jegyet egy-egy ottani színház előadására. Arról nem is beszélve, hogy például a Magyar Állami Operaházba is sokkal többször jutott el, mint a Heti Válasz szerzője, aki tudomásom szerint egyszer sem tette tiszteletét az Andrássy úti palotában. Gábor Lászlót bunkó focidrukkerként bemutatni és így gúnyolni nem csak ízléstelen, de nagy fokú tájékozatlanságra is vall. 

Mi férfiasan bevalljuk, hogy félünk.

Féltjük a gyerekeinket – merthogy vannak, kettő is – a szeretteink, a szerelmünk, a barátaink és a kollégáink életét is.

Még a Heti Válasz gúnyolódó újságíróját is féltjük.

Ilyenek vagyunk.

És egy olyan Európát, egy olyan Párizst szeretnék, ahol nem kell félnünk.