A napokban jött szembe velem a liberális trashmédia oldalain, hogy Mark Ronson, egy középsúlyosan ismeretlen brit zenész, coming outolt mint szapioszexuális. Mivel nem beszélek elég jól libsiül, meg kellett néznem, hogy ez az új nem létező kategória vajon milyen árnyalatát képezi a végtelen LMBTQXY-szivárványnak. A szapioszexuális nem más, mint olyan ember, aki számára nem a külső jegyek, hanem a belső értékek, az intellektus a vonzó. Nahát, milyen érdekes, ilyenről mintha már hallottam volna!

Már gyerekkoromban éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Mindig is szívesen beszélgettem másokkal, hogy megismerjem őket, mielőtt elköteleztem volna magam akár csak egy barátságra is. A barátaimat mindig az alapján válogattam meg, hogy van-e valami közös belső tulajdonságunk, nem pedig az alapján, hogy például milyen színű a hajunk, vagy esetleg a másiknak jobb ruhái vannak-e. Mára már elfogadtam magam. És megkönnyebbülés, hogy az LMBTQIXY-társaságon belül is van hely számomra: az SS tagozatához tartozom! Ízlelgessük csak: szapioszexuális. Milyen dallamos.

Tinédzserkoromban már teljesen biztos voltam benne, hogy az vagyok, ami, csak akkoriban még nem voltak erre ilyen hangzatos szavak. Azt hiszem, a szüleimnek is van felelőssége az egészben, tényleg igaz, hogy a nevelésük az SS irányába tolt: tisztán emlékszem, amikor együtt néztük az egyik nyálas tinilányfilmet, ahol a hősnőt átejtette a szőke, kék szemű izmos barátja, aztán pedig igaz szerelemre lelt a barna hajú, nem túl népszerű, de okos és kedves másik fiú mellett, akkor mondták: „Látod, Zsófi, nem minden a külső, a belső értékek a legfontosabbak!”. Ez a mondat végigkísért egész életemben.

Az első randik mindig nehezek voltak. Hiszen, aki az SS-tagozathoz tartozik, nem képes csak úgy megjátszani magát, nálunk az udvarias látszat és felszínes bájolgás nem ér el semmilyen hatást. Szóval meg kellett tanulnom beilleszkedni, eljátszani, hogy engem is érdekel, sőt lenyűgöz a bájcsevej, és véletlenül sincs bennem semmilyen türelmetlenség, hogy látni akarom már milyen valójában a másik. De egy kis hang mindig ott motoszkált a fejemben, egyszerűen nem bírtam elhallgattatni: „Add önmagad, ne szégyelld azt, aki valójában vagy!”. A külvilág zaja persze el akarta hallgattatni ezt a kis hangot: A sok magazincímlap tökéletes külsőkkel, a felgyorsult világ a felgyorsult kommunikációjával, ami mind-mind kiöli a mélységet és az intellektust az emberből. Két választásom volt: vagy hazudok magamnak és a külvilágnak, élek egy egyszerű életet, ahol a felszínes csevej és szépen besütött haj a fontos. Vagy felvállalom magam és az SS-ség minden nehézségét. Végül nem hagytam magam, a kis hang odabent tudta az igazságot, én pedig rá hallgattam: ez maga volt a felszabadulás. Onnantól kezdve nem pazaroltam időt a megjátszásra, azzal foglalkoztam, ami valójában érdekelt: a belső értékekkel.

Annál, hogy megélhetem az érzéseimet, csak egy jobb dolog van: ez a csodálatos és határtalan elfogadás, ami körülvesz! Persze mindig akad kivétel, egy-egy ember néha döbbenten néz rám és azt kérdezi: „Szóval te tényleg a belsőhöz vonzódsz? Na és mi a helyzet a szépen fésült frizurákkal, hasizmokkal, amin sajtot lehet reszelni? De most komolyan, téged tényleg jobban vonz, ha a másik okos, mintsem szép? Nem érzed úgy, hogy lemondasz valamiről?” És én csak nevetek: hiszen boldog vagyok úgy, ahogy vagyok, teljesnek érzem magam. Az pedig, hogy az ilyen egészen különleges, ritka és megdöbbentő vonzalomra találtak egy szót, egy külön kis színfoltot abban a bizonyos szivárványban, reményre ad okot! Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül vannak mások is, akik még nem vállalták fel másságukat. Remélem, ez a kis coming out őket is arra biztatja majd, hogy kilépjenek a hazugság és elfojtás szürke és szomorú árnyékából, és végre felvállalják magukat!