A kommunista világrendszer összeomlásával kezdődött, a kétezres év első évtizedének gazdasági válságával pedig elérte a mélypontját a baloldal szellemi, ideológiai válsága. A két világrend szembenállása véget ért, ennek a következményeit nem hiszem, hogy magyarázni kellene. A 2007-2008-as gazdasági válságot pedig leginkább a jobboldali kormányok tudták kezelni, elég utalni az akkor még hatalma és döntésképessége teljében levő Angela Merkelre és persze Nicolas Sarkozyre. És igen, bizony-bizony Magyarországon is egy konzervatív kormány oldotta meg a válságot 2010 után.

A blairizmus már idejét vesztette és nem is nagyon volt adaptálható. Közel egy évtizedig csak vergődött az európai baloldal. Úgy tűnt, hosszú évek után segítség érkezik Amerikából – ez volt a MeToo. Annyira szépen indult pedig! Jó, Harvey Weinstein, a Clinton és az Obama család barátja, mit barátja, támogatója és támogatottja, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Oda és vissza. De maga az ügy jónak tűnt. Csak aztán mégsem. Mivel óhatatlan, hogy nem egy kórház vagy egy közért dolgozói buktatják le nyilvánosan főnöküket. A nyilvánosságot nem az érdekli, hogy egy tervezőiroda vezetője mit csinál a titkárnőjével.

Ahhoz nagyon extrém példák kellenek, hogy nyilvánosságot kapjon úgymond civil emberek megalázása. A francia kultuszminisztérium HR-vezetője sem bukott volna le, ha megmarad régi mániájánál, amiről pedig minden kollégája tudott: állásinterjú közben fényképezgette a szoknyás jelentkezők lábát. Csak aztán kitalálta, hogy megpisilteti a jelentkezőket. Vizelethajtót tett a teájukba, majd a minisztérium kertjében kezdte őket sétáltatni, és a szerencsétlen nők egy idő után nem bírták visszatartani a vizeletüket. Így aztán a HR-vezető előtt kellett pisilniük. Tíz évig garázdálkodhatott, pedig két szocialista miniszternő is tudott az ügyről, de nem csináltak semmit. Aztán az egyik nő a nyilvánossághoz fordult.

De persze a színház és film világa az más, az mindenkit érdekelt. Csak – és ez nagy gond a baloldali indíttatású MeToo-mozgalomnak – ebben a világban alapvetően balliberális uralom érvényesül. Pedig annyira szépen indult: az újbaloldal új ideológiát találhatott volna magának. És itt ütött vissza, hogy konzervatív művészeket a nagy hollywoodi stúdiók vagy éppen az európai színházak alig engedtek igazi vezetői feladatokhoz jutni. Így aztán szinte kizárólag baloldali művészek buktak le. Hiszen ők a főnökök, ők vannak hatalmi helyzetben. Amerikában ráadásul különösen abszurd volt, hogy az egyik fő feljelentőről, Asia Argentóról kiderült, hogy nem annyira áldozat, mint inkább bűnöző. Ugyanis többé-kevésbé erőszakkal megrontott egy kiskorút. De Franciaországban sem találtak megfelelő alanyokat. A baloldali kormányokkal mindig nyájas Luc Besson került bajba.

Így aztán megpróbáltak nehezen hihető történeteket előkaparni, mert kellett olyan művészeket keresni, akik nem kapcsolódnak a baloldalhoz. A huszadik század egyik legnagyobb operaénekese, Plácido Domingo, akibe feltehetően egy fél világ volt szerelmes, de 30 év után mégis előállnak sikertelen énekesnők, hogy Domingo nem megfelelően viselkedett velük. Vagy Roman Polanski, aki meg azért jó célpont, mert egy bűnügye kétségtelenül bizonyított, tehát akkor hihetőnek tűnhet sok ember számára, hogy 44 évvel ezelőtt egy lányt meg akart erőszakolni. Vidéki francia városokban sokan félnek megnézni Polanski új filmjét, mert feministák barikádokat vonnak a mozik köré. Vetítések, díszbemutatók maradtak el, a baloldal az egyébként a francia antiszemitizmus ellen keményen harcoló filmet be akarja tiltani. Nem sikerült.

A MeToo-t Magyarországon sem tudta a baloldal használni. Csak a baloldalhoz köthető ismert emberek buktak le. Itthon is.

És most itt van Gothár Péter. Tipikus (és ezt egyáltalán nem rossz értelemben írom) filmrendező-életút. Sikeres első film, ez az Ajándék ez a nap, aztán 35 évesen megcsinálja élete filmjét, utána – fogalmazzunk finoman – túlságosan sok remekművel nem ajándékozza meg a közönségét, de így is jól megél, hiszen a Megáll az idő azért a Megáll az idő volt. Gothár aztán bebiztosította magát a politikával, 1994-ben felkéredzkedett az SZDSZ országos listájára, azaz képviselőjelölt lett. Jött a politizálás, 2010 után egyenesen arról beszélt egy interjúban, hogy a magyar kulturális kormányzat a tálib világra emlékezteti. Mindenesetre ez a tálib világ évente hagyta, hogy a legdivatosabb magyar színházakban rendezzen, sőt, még egy drága filmet is készíthetett állami pénzből. Most fogják bemutatni, kérdés, hogy a NANE fog-e tiltakozni a bemutatása ellen, mint ahogy a francia NANE-szerű aktivisták tették Párizsban a nagy lengyel-francia rendező ellen. Valahogy az a tippem, hogy itt nem fognak.

Gothár Péter – mint a balliberális világ másik ismert rendezőjétől, Schilling Árpádtól megtudhattuk – közismerten agresszív és torz jellemű ember. Mégis lehetett rektorhelyettes a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, irányíthatta barátaival Kaposvárt, dolgozhatott a Katona József Színházban. A Katona József Színházat pedig ez nem zavarta. Ott a politikai múlt meg a közös politikai gondolat volt a lényeg. Hiszen a Katona maga a politika. Nem véletlen: a klasszikus, különösebben nem politizáló előadásaik hamarabb eltűnnek a repertoárból, azokat kevesebbet tudják játszani. Ameddig Zsámbéki Gábor vezette a színházat, azért még nem minden második előadás volt olyan, mintha az Indexet olvasná az ember. Máté Gábor uralkodása óta viszont a napi (ellenzéki, mi más) politizálás ellepte a színházat. Az egyik előadásuk például egy jobboldali politikus (vélt) magánéleti válságát próbálta feldolgozni, elég gyalázatos stílusban. Egy színházban.

A Katona makacsul hajtogatta, hogy a színház akkor mai, ha a mára reflektál. Ez a mondat önmagában persze semmit nem jelent. Sőt. Az nem mai színház, ha azt mondják a színpadon, hogy Fidesz. Hagyjuk most a klasszikus zseniket, hagyjuk Robert Wilsont vagy (az egyébként közismerten baloldali) Ariane Mnouchkine-t. Nekik persze hogy nem jutna eszükbe aktuálpolitizálni. De hagyjuk őket, ne is a halott Strehlerrel vagy a még szerencsére élő Brookkal jöjjünk. Thomas Ostermeier. A baloldal kedvence, ő maga is állandóan politizál, agresszíven és gyakran mindenféle tudás, ismeret nélkül. Nézzük Ostermeiert, őt aztán imádja a baloldal, ráadásul ez a jobbára érzelemmentes német színházi játékmód nem idegen a Katonától. Úgy alakult, viszonylag sok előadását láttam Ostermeiernek. Nem szeretem különösebben, idegesít a hideg elbeszélőmód, de minden sznobizmus nélkül látom, hogy nagy rendező. Hedda Gabler, John Gabriel Borkman, Nóra vagy éppen a III. Richárd. A máról szól természetesen mindegyik előadása, a mi világunkról, de semmi aktuálpolitizálás. Nem jut eszébe, hogy John Gabriel Borkman múltbeli bűne mondjuk az, hogy nem segítette a migránsokat. Persze, ő is meg akar felelni a baloldalnak, de ezt nem keveri a művészettel – beszél (politikai értelemben) butaságokat, de az előadásaiba (egy nagyon rossz Sirályt leszámítva) nem teszi bele.

De hát ahogy írtuk, a Katona az maga a politika. Nem véletlen az a kétségbeesett küzdelem, ahogy Gothár Pétert az utolsó pillanatig védeni próbálják. Amikor nem tudták a botrányt a színház falain belül tartani, mert hát nyilván nem bíztak abban, hogy az áldozat, a fiatal színésznő csendben marad, jött a Gothár nevét eltitkoló közlemény, amivel persze semmit nem tudtak megoldani. Aztán meg az elkerülhetetlen beismerés.

A Katona érintettsége persze rendkívül komikus. Megérezték (tévesen) az első pillanatban a MeToo-ban rejlő lehetőségeket, így ők aztán rögtön lecsaptak a mozgalomra. Azonnal ilyen charta, meg olyan belső szabályzat. Náluk persze ilyen soha nem fordulhatna elő semmikor. Hát persze. Elsők akartak lenni egy olyan küzdelemben, ahol nincs ellenfél. Hát lett ellenfél. Saját maguk között.

Gothár Péter alkotói életműve befejeződött. A talajt vesztett baloldal ideológiai kísérletezése ismét egy baloldali, balliberális embert temetett maga alá. A mozgalom és a mozgalom úgymond áldozatai persze megérdemlik egymást: hiszen egyrészt a mozgalom agresszivitása és álságossága, másrészt persze egy zaklató is visszataszító természetesen. A MeToo – ha az ideológiai próbálkozás oldaláról közelítjük meg – valójában maga a csőd. Komikus és reménytelen csőd.

Az újabb baloldali próbálkozás, a zöldhisztéria már ügyesebbnek tűnik, bár nem hiszem, hogy nagy és hosszú jövője lenne. A Katona mindenesetre már hetek óta ráugrott erre is – most (nem fogom pontosan idézni) valami zöldszínház lettek. Ez biztosabb talaj. Zöldcharta. Újabb charta. Mi más.

Bár a klímahazugsággal is könnyű lebukni. Könnyen kiderülhet egy környezetvédelemről papoló, balliberális főpolgármesterről, hogy csak akkor jár busszal vagy „bringával” (hú… „bringa”), amikor a propagandafotósok látják. Egyébként meg hivatali kocsi és sofőr.

A Katona új decemberi bemutatója a Tartuffe lesz. A képmutatás, az álszentség drámája. A MeToo-mozgalom szemforgató hazugjainak drámája. A zaklatók ellen szónokló zaklatók drámája. A magukat zöldnek tettetők drámája. Gothár Péterek és Karácsony Gergelyek drámája.