Szeptember 20-án lesz a Gyermekek Világnapja. A Wikipédia szerint az UNICEF kezdeményezésére 1954 óta szánjuk nekik ezt a napot, elsősorban a fejlődő országok gyermekeinek támogatására.

A 3 éves szír kisfiú jut eszembe, aki vízbefúlt néhány napja. Aztán Charlie Hebdo. Egy 3 éves gyerek halálán viccelődni?! Ember az ilyen?! Vagy inkább csak féreg, aki a szenzációért, pénzért bármire képes.

Annál kínosabb most, hogy egy csomó magyar baloldali politikus a januári merénylet után azzal villogott a neten, hogy „Én is Charlie vagyok”. Gyurcsány, Mesterházy, Tóbiás, Trippon, Horváth Csaba és még sokan mások.

A magyar Charlie-k. Vérciki. Vajon jót nevettek a kisfiú halálán?

Nem tehetek róla, az is eszembe jut, milyen szülő az, aki egy biztonságos helyről a gyermeke életét kockáztatva egy ladikon nekivág a tengernek? (Azt mondják, az apa embercsempész volt. Lehet. Akkor még inkább bűnös.)

És mit mondjunk azokról, akik erre bíztatták őket? Európai politikusok és az egész liberális média. Ott élhetsz, ahol csak akarsz, úgy élhetsz, ahogy akarsz, tiéd az egész világ. Ezzel hergelték és hergelik ma is emberek százezreit, millióit arra, hogy nekiinduljanak a semminek abban a reményben, hogy vár rájuk az európai Kánaán. Azt nem teszik hozzá: úgy pusztulsz el, ahogy akarsz. Hány ember, hány gyerek halál kell még, hogy abbahagyják a kábítást?!

Nem vagyok liberális, de tisztelem az egykori valódi liberális gondolkodás értékeit. Ami ma fröcsög Európa szerte, az nem liberalizmus, annak elferdült, aberrált maradványa. Charlie és hívei. A rohadó liberalizmus. Ebben dagonyázik ma Európa. Ha nem történik valami, úgy fog belefulladni, ahogy a szerencsétlen kisfiú a tengerbe.