Az ember a mostani felettébb mozgalmas Eb, illetve a foci kapcsán óhatatlanul elgondolkodik valamin. Most nem is a magyar válogatott eredményeire gondolok, hanem az átlagember, az átlagmagyar mentalitására, gondolkodásmódjára. A magyar gondolkodásmódra!

Sokan dicsérik – szinte mindenki – a válogatott szövetségi kapitányát, Marco Rossit, hogy milyen szép munkát végzett, meg hogy egyszerűen jó fej. Nézem, olvasgatom a lapokat.

„A magyar csapat, bár kiesett a csoportkör után, nagyszerűen teljesített az Eb-n. Ugyan az Európa-bajnokság legnehezebb négyesébe került, három gólt és két pontot szerzett – a címvédő portugálok csak a hajrában tudtak nyerni a Puskás Arénában, a világbajnok franciák csupán egy pontot szereztek Budapesten, míg a 2014-es világbajnok németek hazai pályán örülhettek, hogy döntetlenre tudták menteni a mieink elleni összecsapást. 2016-hoz képest is léptünk előre: minden adott, hogy tovább építkezzünk. Szép volt, fiúk! Grazie, Marco!” (Demokrata)

„Hihetetlen, hogy Münchenben szomorúak vagyunk a 2-2-es döntetlen miatt. Csalódottak vagyunk, hiszen a fiúk három mérkőzést oroszlánként harcoltak végig és büszkévé tették a magyarokat – mondta Marco Rossi, a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya a németek elleni müncheni Eb-mérkőzés után.” (Magyar Hírlap)

Ez két találomra fellelt idézet, amely a kormánypárti, jobboldali sajtóból származik. A jobboldali, nacionalista, kirekesztő, megkülönböztető, gyűlölködő, idegenfób stb. sajtóból. Az emberek boldogok, és imádják Rossit. Senkit nem érdekel vagy zavar, hogy ő nem magyar.

Létezik egy legendás fotó, vagyis inkább legendás jelenet, amely több szögből és több helyen is megjelent, és a neten is elterjedt. Cikkekben, posztokban, hozzászólásokban. Ikonikussá vált. Rossi az egyik játékosát, az egyik gyermekét öleli, aki a vállára hajtja a fejét.

Nézem ezt a képet, nézem, és óhatatlanul az a szó jut szembe róla, hogy: apu.

És aztán főzök egy kávét, s amíg kavargatom, majd bekapcsolom gyorsan a légkondit, mert kezd betűzni a nap, elgondolkozom azon, hogy a magyar szerintem alapjáraton egy kifejezetten befogadó és pajtáskodó nemzet. Bárkiben könnyen meglátja a szövetségest.

És képes néhány gesztus miatt közülünk valónak tekinteni bárkit. Feltéve, ha céljai és erőfeszítései a magyar jövő szempontjából értékesek. Ha együttműködik velünk. Erre a történelemben ezernyi példa van Kapisztrán Jánostól az aradi 13-ig.

És azért az megható volt, ahogy a végén a csapatával együtt próbálta énekelni a magyar himnuszt. Nem az anyanyelve, de tudja, és próbálta formálni a szavakat. Magyarabb a szíve, mint sok semmirevaló, fröcsögő hazánkfiának.

Ez a Marco Rossi most ugyanakkora hős, mint a focista srácok. Mi tök jó fejek és barátságosak vagyunk, és ha Rossi egyszer majd úgy dönt, hogy máshol folytatja pályafutását, szerintem senki nem fogja gyűlölni érte, hanem megköszönjük a munkáját, és sok szerencsét kívánunk neki.

Tehát mi egy befogadó nép vagyunk.

Befogadó nép, ellentétben a liberális lózungokkal.

Csakhogy a befogadás, ugye, az arányokon múlik. Ha a teába cukrot töltesz, az csak egy darabig lesz cukros tea, bizonyos arány után már teás cukor. A baj az, hogy tőlünk nem befogadást várnak, hanem a népességcsere tétlen szemlélését.