Nincs még egy ilyen ország! Európában, de a világon sincs még egy olyan hely, ahol a lakók a saját nemzetük sikertelenségét kívánják. Kellett néhány nap, hogy tiszta fejjel átgondoljam az elmúlt napok eseményeit. Úgy tűnhet, hogy ez az írás is a fociról szól, de sajnos itt sokkal többről van szó.

Bíztunk, hittünk, reménykedtünk a csodában, de az igazság az, hogy Walesben már a Himnuszok éneklése közben elvesztettük a “csatát”. Magyar átok? Balsors? Ki tudja. Természetesen a magyar labdarúgó válogatottat lehet kritizálni, sőt ebben az esetben szükséges is. A bírálat azonban nem egyenlő az ellendrukkerkedéssel. Nem hittem a szememnek, amikor kedd este a mérkőzés félidejében a közösségi médiát pörgetve a híreket, illetve az azokhoz írt kommenteket olvastam. Gyűlöletet, utálatot, ellenségeskedést láttam. Magyar emberek arról értekeztek, hogy remélik és bíznak a magyar vereségben.

Az első gondolatom az volt, hogy ez az ország egész egyszerűen nem érdemli meg a sikert, addig ameddig annyi konszenzus nincs a nemzetünkben, hogy a saját csapatunkat egységesen támogatjuk. Tragikus, hogy ez egyáltalán kérdésként felmerül.

A multikultiban lassan teljesen felolvadó Nyugat-európai országokban sem fordulhat ez elő. El sem merem képzelni mit csinálnának a franciák egy olyan hírportállal, amely a Tricolore ellen hergelné a közvéleményt. Ahogy annak is csúnya vége lenne, ha mondjuk az olasz sajtó nyíltan elkezdene az Azzurri ellen szurkolni, de ugyanez történne a liberális fellegvár Németországban is, a National Elf esetében. Hogy másik irányba is kalandozzunk kicsit: Szerbiában valószínűleg vér is folyna hasonló nemzetellenes akciók után. Viszont erre nincs lehetőség, mert ez egész egyszerűen nem történhet meg. Nincs még egy olyan ország a Földön, ahol valaki az ellenfélnek/ellenségnek drukkol.

A labdarúgás ebben az esetben csak metafora, hiszen beszélhetnénk bármilyen nemzeti ügyről, Magyarországon biztosan nem lenne egyetértés. Ez pedig szörnyű, elkeserítő.

Ezeréves históriánkat végigkísérte a széthúzás. Történelmi bukásaink közül több is ennek a mentalitásnak köszönhető. Elég csak a mohácsi csatára gondolni, amely végkimenetele nagyban köszönhető a magyar nemesség közti egyet nem értésnek.

500 éve is így volt, ma is így van. Mi a megoldás – tehetnénk fel a végtelenül egyszerűnek tűnő kérdést, amelyre az lenne az adekvát válasz, hogy meg kell változnunk.

Ha ezer évig nem ment, miért pont most menne – folytathatnánk a kérdéssort.

Ha már úgy alakult, hogy mindannyian itt élünk a Kárpát-medencében és ugyanannak a nemzetnek a tagjai vagyunk, akkor sikerre vezetőbb lenne, ha a hazánkért közösen tennénk.

Tudom, idealista vagyok, mert miközben ezeket a sorokat írom nagy valószínűséggel Dobrevék Cseh Katkáékkal gombokért árulják Brüsszelben azt az országot, amit szeretek, amit nagyon sokan szeretünk.

Bízom benne, hogy egyszer ők is rájönnek: együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.