Balavány György, akivel együtt dolgoztam hajdanán, amikor még éppen jobboldali volt, mit jobboldali, mindannyiunkhoz képest véresszájú jobboldali, szóval Balavány most cikket írt Õcsényről és Orbán Viktorról.

Remekművének két központi tétele van. Az egyik, hogy milyen tufa az a nép (persze, hogy a magyar), amelyik még a nem létező pirézektől is 68 százalékban retteg. A másik gondolata Bolgár György egyetlen református barátjának, hogy a magyarok – idézem sorban – kapaszkodnak a dicső múlt mítoszába, a kiemelkedő tehetség mítoszába, a „nem ezt érdemeljük” mítoszába, a „halálos veszély” mítoszába, a mindenről más tehet mítoszába.

Hadd legyek egészen brutálisan őszinte. Mindezt majd akkor hiszem el Balaványnak, ha nemcsak a magyarokba törli bele a lábát, hanem mondjuk a zsidókba is. Vagy rájuk nem emeli hidegen objektív tekintetét? Ahhoz valahogy nem akaródzik elég bátornak lenni? Tényleg, Gyuri: megtennéd a szívességet, hogy leírod nekünk, személy szerint miért nem szereted a zsidókat? Mert tudod, olyan nincs ám, hogy a magyarokat csipesszel szeded szét, minden ízükben tökéletlennek találod őket, másoknál pedig nem találsz semmit, és elsunnyogod a vizsgálatot, mert abból ugye kellemetlenségeid támadnának. Nekem ugyan semmi bajom a zsidókkal, ez közismert, de gondolom, volna mondanivalód történetesen róluk is, ha már a magyarok ügyében ilyen jól kiképezted magad?

(Egyébként nemcsak zsidókkal, bármilyen tabutémával is működik a Balavány-teszt. Szidjon csak kíméletlenül „melegeket”, „menekülteket”, bárkit, akikről az ő köreiben csak nyálcsorgató szeretettel szabad beszélni. Erre persze aligha vetemedik. A bátorság ugyanis abban áll, ha valaki nem mérlegel, ha éppen gyalázkodik. Van abban valami lefegyverző, hogy ha gyűlölködő is az ember, a nyála minden irányba ugyanúgy fröccsen.)

Amíg Balavány pár éve elfojtott hitlerjugendista énjének feltámadására várunk, lássuk konkrétabban is állításait.

Először ezt a nevetséges pirézügyet, az állandó hivatkozási alapot tegyük tisztába. Nem túlzás, hogy Balaványék ezzel fekszenek és kelnek, ami nem is csoda, hiszen végre megtalálni vélik a magyar bunkósághoz vezető titkos kulcsot. Hogy tudniillik a magyar egyszerűen idegengyűlölő barom, ismeretlen, nem létező népektől is retteg, mert a magyar olyan ostoba, hogy az orráig sem lát. Nem is tudom. Számomra teljesen világos: a megkérdezettek 68 százaléka nem azt mondta, hogy azonosítja a pirézeket, hanem azt, hogy bár ilyen népet ugyan nem ismer, de nem szeretné, hogy Magyarországra jöjjenek. Már pedig ha így van, akkor abból egyetlen tanulság vonható le: a románok, arabok, kínaiak mellett egy azonosíthatatlan, ám idegen népséget sem lát szívesen az emberek kétharmada Magyarországon.

És tudják, mit? Én sem látok szívesen idegeneket. Vállalom, hogy bunkó vagyok, ha a bunkóság azt jelenti, hogy féltem a hazám és a népem jövőjét, és az ismeretleneket nem helyezem egy polcra a honfitársaimmal.

Nyilván elmaradott nézet ez, Gyurikám. Csakhogy az a helyzet, hogy ezzel a stratégiával egy ideig még magyarként élhetünk a Kárpát-medencében, a tiétekkel meg három nemzedéken belül eltűnnénk.

Ilyen egyszerű ez az egész.

És a magyarok, ezek a megátalkodott fajankók, bunkók, akik még a pirézeknek sem adnak esélyt, nagyjából, egészében ugyanazt gondolják, mint mi. Azt is gondolják a primitív magyarok, hogy se Balavány, se más ne osztogasson nekik kéretlen tanácsokat, mert se Balavány, se más nagyokos nem tudja megoldani az ő helyi problémáikat, szöveggel meg tele a padlás, azt köszönik, nem kérnek. Balavány egyet tehet: csendben tudomásul veszi, hogy a magyar, az őcsényi ilyen fajta, nem borul térdre, ha találkozik egy analfabéta afgánnal. Esetleg csendesen imádkozhat is, hogy a magyarok, illetőleg az őcsényiek térjenek át az ő balaványi hitére (ez a keresztyénségnek egy elfajzott, tartását vesztett változata, a hvg.hu-nál azonban imádják), ha végleg leromlottak testi és lelki értelemben.

Az meg, Gyuri, amit a magyar mítoszokról írtál, hogy mi állandóan másban keressük a hibát, mindig sír a szánk, ácsingózunk a múlt után, nem újdonság. Még igazság is van benne.

Csak tudod, nem mindegy, milyen hangsúllyal emlegetjük fel a nemzeti fogyatékosságokat. Mert a kimondott, leírt szóval üthetünk (te ezt teszed) és gyógyíthatunk is. Aztán itt van az a körülmény is, hogyha közülünk való, nem pedig pápua és nem norvég a bíráló, akkor sem mindegy, van-e hitele. Ady Endrének talán több szerencséje lett volna a megjegyzéseivel, ha az akkori magyar közvélemény nem azonosítja pontosan, kik állnak mögötte, és milyen céllal pénzelik. Talán te is hitelesebb lennél Gyuri, ha a balra térésed utáni másodpercekben nem nyalsz be lelkesen Bolgár Györgynek, és ha azóta nem igyekeznél lépten-nyomon, lelkes újdondász módjára megfelelni barátaidnak olyan bátor témaválasztásokkal, mint például a magyarok bunkósága. Mindez persze, érthető, hiszen nem beleszületéssel, hanem helyváltoztatással lettél balliberálissá, és az ilyeneket, mint te, csuklóztatják egy ideig, mire asztalhoz engedik.  

Isten ments, hogy Adyval hozzalak egy platformra, csak hirtelen ő jutott az eszembe. Ezért elnézést kérek, a bunkó magyarozásért pedig neked kéne elnézést kérned, ha időközben fel nem falták volna a szívedet a kötelezettségeid. Így marad a pislákoló remény, hogy majd nélküled is elleszünk valahogy.