Épp tegnap, a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtti estén olvastam fel a kommunista viccgyűjteményünkből egy barátomnak. Milyen jó, hogy lehet már ezeken nevetni, mondtam neki, erre visszakérdez: Te tudod amúgy, hogy ki volt Brezsnyev? Jó, figyelj, fiatal vagyok, de nem hülye, sértődtem meg azonnal, aztán elgondolkoztam: van egy tesztem ugyanis a korosztályom nagy ellenzéki politikai aktivistáinak. Amikor hőzöngő O1G-ző egyetemista kinézetűek kezdenek bele a nagy politikai elemzésükbe, aminek lényege, hogy diktatúra van és kikellmenni, pár hümmögés után felteszem nekik a kérdést: Te figyelj csak, hogy is hívják Magyarország államfőjét? Megrökönyödő tekintetek után a válasz tízből kilencszer, hogy „hát Orbán Viktornak”. Aha, akkor jó. Ezek után lehet, hogy Brezsnyevet meg sem kockáztatnám náluk.

Távol álljon tőlem, hogy erősítsem az „aki fiatal, az hülye is” sztereotípiát, a kor nem érdem, hanem állapot. Az viszont tény, hogy mi a kommunizmust csak töriórán tanultuk. Harminc körüli fiatal felnőttek vagyunk több diplomával, ki-ki már saját családdal, de beleszülettünk a szabadságba. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években voltunk gyerekek, persze arra még emlékszünk, hogy nem volt Netflix és nem ugrottak be a szüleink a Zarába minden hónapban új farmerért, meg nekem még diavetítőn volt az esti mese, tévét pedig nem néztünk, mert bár volt több csatorna, de édesapám utálta, és amikor tönkrement nem javíttatta meg, inkább a kezembe adta Verne Gyulát. De fogalmam sincs, milyen lehetett a húsjegyes korszak, hogy jóban kellett lenni a hentessel a pult alatti áruk miatt, hogy tényleg vigyázni kellett, miről beszélgetsz a lépcsőházban és hogy nézhetted az egyetlen csatornát, de hétfőn még azt sem. Azt sem értettem sokáig, hogy a nagymamámtól miért kapok még mindig narancsot karácsonyra. És akkor még csak a felszínről beszéltem, a mindennapokat érintő életmódkérdésekről, hogy a nélkülözés melletti terror hány áldozatot követelt, még nem.

Én hálás vagyok, hogy a szabadságba születtem, de a helyzet az, hogy természetes is számomra. Amikor a nagymamám vagy a szüleim mesélnek a gyerekkorukról, persze átérzem a kontraszt mélységét (egy fenét érzem át), de nem jut eszembe a jó sorsomon gondolkozni, amikor kávékapszulák közül válogatok valamelyik plázában. Pedig talán többet kellene emlékezni. Mert eléggé úgy tűnik, hogy igaz a mondás: az emberek könnyen felejtenek. Így azért könnyű fenntartani azt a körforgást, amiben ott van a mérhetetlen pusztítás is. A kommunizmusra nem emlékszem, de például Gyurcsányra igen. Nem találkoztam Apró Antallal, de eleget láttam Dobrev Klárát. Felfoghatatlannak tartom, hogy ezek az emberek még nem tűntek el valami politikai süllyesztőben, sőt: tizenéves suhancok fotózkodnak velük. A másik ilyen a senkiházi momentumos csapat: mást se tesznek, mint kiszolgálnak egy óriás bürokratikus tömböt, pedig tudjuk, Brüsszel nem Moszkva, de hátha mégis.

Mi, a rendszerváltás körül/után születettek, semmit sem tudunk a múltról. Nem ismerjük a neveket, az évszámokat, a mindennapi hazugságokat. A generációm a jelenben él és magától értetődőnek veszi a szabadságot. Pedig magától értetődőnek venni valamit nagyon veszélyes.