Hétvégén az ember pihenni vágyik. Kicsit elvonulni, nem foglalkozni a világ dolgaival, főleg nem a napi politikával. Persze ez korunkban – hála a haladásnak – nem könnyű feladat. Régen a kisemberhez nem jutott el ily hamar a híre az eseményeknek, eldugott vidékeken esetleg azt is onnan tudták meg, hogy új az uralkodó, hogy megváltozott a pénzen a ragya. De, hogy az urak titkos élete hogy és miként alakul, arról semmiképp nem szerzett tudomást – főleg, nem azonnal.

Ma nem így van. Ma az elit egy része önmaga szállítja az információt saját magáról, és személyes életéről a tömegeknek. Persze érthető, egy birodalmi őrgróf számára nem volt elsődleges, nem volt szempont, hogy a kisember, a tömeg szeresse is. Elég volt, ha tisztelte, vagy félt tőle. A szavazata nem érdekelte. Ma egy őrgróf igényli – nincs is más választása -, hogy szeressék is, kötődjenek hozzá, és beszéljenek róla.

Egy őrgróf esküvője ma országos beszédtéma és botrány. Csevegnek róla kocsmában, buszon, családi ebédnél, és kerületi facebook csoportokban. „Láttátok a
képet? Tiszta részeg volt, szerintem azt se tudta, hogy hol van. Á, dehogy, tudta ő, csak ez volt az esküvői játék. Ugyan már, az asztal alatt fetrengett, te is láttad.
Láttam, persze, de én is iszok az esküvőn, hát jól van, leitta magát, na és?”

Ezek mennek oda-vissza az őrgróf esküvőjéről, ami nem túlzás, hisz Cseh Kata egy európai parlamenti képviselő, ott ül a birodalmi gyűlésen – az 1512-es kölni birodalmi gyűléstől a Német Nemzet Szent Római Birodalma (Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation) -, és ugye semmi nem változik, csak a ruha a dolgokon, hisz most is Németország a hatalmi központ, és Anglia éppúgy külön utakon jár, mint VIII.
Henrik idejében.

Szóval megy a polémia erről az esküvőről, legfőképp, hogy kell-e foglalkozni vele, szabad-e, jól tesszük-e, hogy foglalkozunk ilyesmivel, mennyire úri, vagy nem úri eljárás az ilyesmi. És főleg, hogy hoz-e vagy visz-e az ilyesmi matatás, mármint a hatalmi játszma területén. Én aztat nem tudhatom, kisember vagyok, kérem, épp csak kicsit vagyok beljebb a dolgokhoz, mint aki onnan vette észre, hogy más az uralkodó, amikor változott a pénzen a ragya, de a könyvtáram pakolása közben véletlen beleolvastam egy írásba. Az írás azt helyzetet elemezte, hogy 1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány amnesztiában részesítette Rózsa Sándort, a rettegett betyárt – mai terminussal köztörvényes bűnözőt -, és 150 felfegyverezett lovassal szabadcsapatot alakíthatott. (Az más kérdés, hogy Rózsa Sándor és csapata néhány látványos szerbek elleni győzelem után a parasztokat is fosztogatni kezdte. Kutyából nem lesz szalonna.)

Hol is tartottam? Ja, igen. Az eltartott kisujj.

Még azt is olvasom, hogy Berki Krisztián – őrgrófnak nem őrgróf, de mégis csak egy ismert udvari bolond – feleségének a szülését 76 ezren nézték végig kamerán keresztül, s fizették ki érte az 1500 Ft-ot. Ezzel termelve nekik több, mint 100 milliót. Igen, 76 ezer ember kifizette a pénzt, majd órákig kuksolt a képernyő előtt, és nézte. És nézte. És nézte. Önként.

Nos, ha a közeljövőben valaha a kezembe kerül valami utópista iromány, melyben egyenlőségről, haladásról, meg új emberiségről szövegelnek, semmiféle politikai- ideológiai ellenérvet nem szükségeltetik elolvasni. Pusztán elég, ha az ember az emlékezetébe idézi ezt a jelenetet, s az iromány már repülhet is a kukába.