„Nem adhatok mást, csak mi lényegem.”

(Madách)

A szocialisták regnáló külügyminisztere alsógatyában lépett a sajtó kedves munkatársai elé. Megköszörülte torkát, erőtlenül elmosolyodott, félretolta fecskéjét és óvatos mozdulattal ráült saját bal kezének hüvelykujjára. A mértékadó körök által is kényelmetlenként elismert testhelyzet szerencsére nem akadályozta meg a miniszter urat abban, hogy baráti, már-már negédes hangon tájékoztassa a megjelenteket az ügy részleteiről.

Erre a nehéz lépésre – mármint a fari expanzióra – külföldi partnereink érzékenysége, azok határozott kérése és a szövetségi rendszerben betöltött szerepünk miatt van most szükség.

Ha már így összejöttek, indokoltnak látta aláhúzni az alábbiakat is:

Minden magyar családnak hasonlóképpen illene eljárnia, hiszen Magyarország nemcsak a hasznot kívánja lefölözni a nemzetközi együttműködésekből, hanem élen jár a kötelezettségek felvállalásában is.

A sajtótájékoztatót követően az SZDSZ külügyi testületének vezetője sietve – de a szürkeállomány pártjához azért méltó módon – adta tudtára a Népszabadság munkatársának, hogy koalíciós partnerként támogatják a kormány törekvéseit.

Azt látni kellene, hogy a külügyminiszter úrnak még a szájában is elfért volna némi kötelezettség – dorgálta meg az edukációra mindig igényt tartó koalíciós fogvatartottat a szabad demokrata politikus.
Köszönöm, csókolom – cuppogta néhány óra múlva liberális ütemre jobb kezének hüvelykujját a brüsszeli karrierre is érdemesnek mondott szocialista kormánytag az esti beszélgetős műsorban.
A másik a jobb keze! – figyelmeztette a szeleburdi szocialistát az Olga nevű műsorvezető.
Elnézést, akkor megcserélem – gyakorolt rossz ízű önkritikát a miniszter.

Ott ült hősünk a székben. A mucsai magyar néplélektől kissé idegen – ám a Der Standard terjedelmes elemzésében hosszan méltatott – pozitúra mégis meghozta az áttörést a balliberális kormány számára, ugyanis egy hét múlva már a bukfencet és a fejenállást is elvárták a mutatvány mellé.

Kétségtelen, hogy a szocialisták számára mindig is a perverz örömszerzés egyik formája volt a másoknak való megfelelés. A csúcsra járatott kisemberizmus és a „merjünk kicsik lenni” ideológiája azonban túl hosszan és túl erősen mérgezte meg a párt és holdudvarának perspektíváját. A kéztördelő, szőnyeg szélén körmösért sorakozó elvtársak ideje lejárt. A „ne csináld, mert úgy is te húzod a rövidebbet” és a „jobb a békesség” kezdetű panelek hatása ma már egyenesen arányos a Magyar Narancs előfizetőinek létszámával, így önálló kezdeményezések, erő és tettrekészség nélkül sem a változás, sem pedig az eredmények nem jönnek. Van, ami viszont elmegy. A szavazó.

A Bëlga által megénekelt „Lyuk-lyuk, zene-zene. Igénytelen, ha nem ittál eleget.” taktika elég lehet szombat esténként a Kazinczy utcában, de Gyurcsány és a médiapártok relációjában már édeskevés. Lepattanókra ugyanis nem lehet sem hálószobát, sem pedig frakciót építeni. Nem véletlenül mondta Kerényi direktor úr: „Keresd a jót!”

Baloldali jellemhiba, amely a távlatokat nem érti, a kitűzött célokat leszólja, a sikert és a sikerhozót magával rántja. Nem tudják, nem is értik, hogy az óriások válláról messzire lehet látni. Molnár Gyula, Kovács László és Tóth Bertalan vállairól éppen ezért csak az ötszázalékos küszöbig érhet fel a tekintetük. Kunhalmi Ágnes pedig számos televízió reggeli és esti műsorában, hosszú perceken át továbbra is pityereghet, de ezzel csak egyre távolabb kerül Kéthly Annától és egyre közelebb sodródik Gyurcsány Ferenchez.

Gyurcsány, aki több mint egy évtizede játszik a szocialistákkal, most vacsorához készül. Terítéken lesz a teljes MSZP. Mert pártelnökök, megújulási korszakok és kommunikációs igazgatók jöttek-mentek, de kétség sem férhet hozzá: Feri örök és mindig éhes. Baloldali politikáról és karakteres álláspontokról sokat hallottunk az elmúlt években, azonban a vörösök Gyurcsány-dilemmára adott válasza továbbra is megrekedt a híres cseh közmondás világában: „Muszáj rendnek lenni, mondta a nagymama, és berúgta a szart az ágy alá.”

A szocialisták legjobb körzeteiket adják át Gyurcsánynak és legsikeresebb politikusaikat dobják ki mostanában az ablakon. Azt teszik, amihez a legjobban értenek, elsunnyognak a konfliktusok és az érdekérvényesítés elől. Ha az országot nem tudják elárulni, megteszik saját magukkal és az elvtársaikkal. Haszon és siker nincs a láthatáron, de a módszer legalább belülről fakad.

A kör lassan bezárul, talán tényleg a végjátékot látjuk. Változásra, felismerésre idő és képesség sincs már. Esetleg fel is adták. Ahogy önmagukat is.