Nem csak az ember, de a kultúrák, civilizációk életében is érvényesek a fentiek.

Az iszlám például –  amely tagadhatatlanul nem pusztán vallás, de teljes körű életvezetés és normarendszer, ezért szükségszerűen kulturális és civilizációs kör is egyúttal – valamiért képtelen átlépni a serdülőkorba. Gyermekbetegségeinek egész sorát mutatja a világban, és miközben ellöki a doktor bácsi segítő kezét, úgy tesz, mintha már felnőtt volna. Pedig az iszlám kultúra és civilizáció (mostantól egyszerűen csak iszlám) menthetetlenül beleragadt az idő mocsarába, és szinte reménytelen a helyzete.

Az iszlám hatszáz évvel a kereszténység után lépett színre, és hátrányát mindenfajta értelemben őrzi ma is. Ahol ma tart az iszlám, ott tartott a kereszténység hatszáz éve. Európa dzsihádját nagy földrajzi felfedezéseknek hívták, a conquistador mögött kereszttel lépdelő jezsuita térítési szándékai nagyjából olyan békések voltak, mint a mai kelet-londoni imámoké. A középkori kereszténység éppen úgy ráterpeszkedett az egyes ember életére, és éppen úgy zsebkendőnyi területet sem hagyott az egyénnek, mint manapság az iszlám. A vallásháborúk katolikusai és protestánsai ugyanazzal a kíméletlenséggel irtották egymást, mint a mai szunniták és síiták. A kereszténység vadhajtásai, a különféle szekták és extrém protestáns felekezetek pontosan úgy tiltották a táncot, a zenehallgatást, a művészetek és tudományok űzését, mint manapság a vahabiták és más szélsőséges iszlamisták.

Csakhogy a nyugati világban az erjedés lassan megkezdődött. Az empirizmus, a racionalizmus, a reneszánsz, a felvilágosodás, majd a különféle politikai ideológiák, jelesül a liberalizmus, a különféle szocializmusok lassan lebontották a monolitikus egyházi hatalmat. Nem mondom, hogy örülök neki, csak tényként jelzem, hogy a nyugati világban a vallás visszaszorult a magánélet ösvényei közé, a világi és az egyházi életet szétválasztották, és az emberek mindenütt individualisták, az egyház közösségformáló ereje megszűnt. Ezzel szemben az iszlám serényen őrzi mindazt, amit hatszáz éve még Európa is vallott.

A hatszázéves fázisletolódás ordító különbségeket mutat a két kultúrkör között. Ha jobban megfigyeljük, a keresztény és az iszlám világ még ideig-óráig sem fért meg egymással a világban, csakis akkor volt béke, ha valamelyik fél felülkerekedett, és átmenetileg vagy véglegesen nem háborgatta az alávetettet a maga birodalmában. Annál több példánk akad évszázadokon át húzódó háborúkra, egymást kölcsönösen kiirtani igyekvő politikai hadviselésre, a másik vallását, hiedelmét a föld színéről is eltörlő erőszakos cselekedetekre.

A keresztényből időközben jelző nélküli európaivá lett nyugati világ ma is kibékíthetetlen az iszlámmal. Nem azért, mert fanatikus, elvakult emberek lennének itt és ott – ilyenek mindig voltak, lesznek – hanem azért, mert a két kulturális-civilizációs kör kioltja egymást. Teljesen mást gondolunk önmagunkról és a másik emberről, más az istenünk, más a jövőképünk, másban leljük örömünket, mást tartunk gusztustalannak, gyomorforgatónak, másképp látjuk a nőt, a szexualitást, a munkát és a pihenést. Amikor ezek a különbségek politikai, közéleti ügyekké transzformálódnak, elemi erővel feltörnek a konfliktusok. Megoldani azokat csakis valamelyik fél önfeladásával lehetne, középút nincs, olyan nem létezik, hogy az iszlám engedjen Allah mindenhatóságából, és a nyugati ember sem dobja oda két évezred alatt kifejlődött személyiségét, hogy sivatagosdit játsszon a világ műhelyében, Európa kellős közepén. A különbségek olyan nyilvánvalóak, hogy még a pszichológusnak is akad megszívlelendő mondanivalója róla.

Szigorúan európai nézőpontból az iszlámmal elsősorban az a baj, hogy az embertől teljes alávetettséget követel meg, ahelyett hogy felszabadítaná a gondolatait és szabadjára engedné cselekvési terében. Európa fogantatásától fogva sokszínű és a különbségekben gyönyörködik: a görög-római időktől fogva érvényes ez a kijelentés, még akkor is, ha a kereszténység hódító és agresszív évszázadai sokat rontottak az antik örökségen. Európa azonban mindig is az alkotó és szabad ember diadalát hirdette, az egyéni boldogság joga afféle minimum az európai ember számára. Ebből az igényből származik az egyén érvényesülésének tiszteletben tartása, a méltóság kérdése, amely csak látszólag liberális doktrína, valójában a régi görögök és a jelesebb keresztény gondolkodók morálfilozófiai elmélkedései is jobbára ebbe az irányba mutatnak.

Az iszlámból teljesen hiányzik ez az alapvetés. A muszlim ember mindenekelőtt Allahnak tartozik mindenfajta értelemben, a hozzá való hűség alapján követőkre és ellenfelekre osztja a világot. A Koránban alig akad szúra, amelyben valamiféle átok, fenyegetés ne sújtaná az Allah útját nem ismerő vagy azt elhagyó embereket. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az iszlám vallási türelme kimerül a meghódoltak egy részének életben hagyásában, szó sincs a más hitet, más utat követők valódi elfogadásáról. Európa már régen túljutott ezen, ami egyrészt örvendetes fejlemény, másrészt, ha meg kell ütközni az iszlámmal, nyilvánvaló öngyilkosság. Gondoljunk annak a belátható következményeire, hogy amíg Szaúd-Arábiában soha az életben nem harangoznak majd katolikus templomból, Nyugat-Európában a mecsetépítések joga szinte magától értetődik.

Ha a nyugati ember sivárnak látja az iszlám szellemi életét, nemigen téved. Az iszlám kezdettől fogva hadat visel a művészetek és a tudományok ellen. A dögunalomig hangoztatott „iszlám reneszánsz” – figyelmen kívül nem hagyható görög, indiai, perzsa és keresztény hatásokkal – valóban létezett, de mikor is? Úgy ezerháromszáz éve, és a legnagyobb jóindulattal is véget ért vagy nyolcszáz évvel ezelőtt. Azóta mi történt az iszlám világban? Miért rekedt meg a fejlődés, miért nincsen jelen számottevő tudomány, művészet, egyszóval mindaz, ami az ember puszta létezésén túlmutat?

Ma az iszlám – ez nem túlzás – kiábrándító szellemi állapotban van. A másfél milliárd embert képviselő iszlám eddig két tudományos Nobel-díjast adott a világnak. Az iszlám világban ezer emberre kilenc tudós, mérnök jut, míg a nyugati világban negyvenegy. Az 1800 muszlim egyetemből mindössze 312 akad, amelynek hallgatói legalább egyetlen cikket publikáltak életükben. Az intellektuális nagyhatalomnak aligha nevezhető Spanyolországban egyetlen évben több könyvet fordítanak le, mint az iszlám világ mögöttünk álló ezer esztendejében.

Hol van az iszlám világban a színház? És a filmgyártás? A modern táncok, a balett? A rockzene? Milyen színvonalú a képzőművészet, a szobrászat, a festészet? És az irodalom? Miért nincsen számottevő sportélet? Mindaz, ami van, jórészt nyugati beszivárgás: nem véletlen, hogy a kevés számú kivétel (iráni filmek, török futball, stb.) az adott muszlim társadalom nyitottságának függvénye. De nézzük csak meg a zárványos arab társadalmakat, a fentiek közül még mutatóba sem kapunk semmit, mert valami imám kiolvasta a Koránból, hogy ami jó, és ami megfűszerezi az életet, az halálbüntetés terhe mellett tilos.

Erre azt mondják az iszlám védelmezői, hogy a gyarmatosítás tette tönkre, a nyugati ember zúzta szét az iszlám világot. Csakhogy ami jelen van, az elemi erővel feltör, ami pedig nincs, azt hiába keresnénk. Japán néhány évtizeddel az atombomba és a tényleges amerikai gyarmatosítás után káprázatos technikai újdonságokkal, fejlett iparral lépett a porondra. Alapítása után Izrael még az arab szomszédai ellen vívott küzdelemmel párhuzamosan is meg tudta gyökereztetni a nyugati életformát, közéletet. Akárcsak a dél-afrikai és zimbabwei fehér farmerek, akik hódítóként és telepesként érkeztek új hazájukba, de miután távozásra kényszerítették őket, szemmel láthatóan semmi nem marad más utánuk, csak amit ők odavittek. Mi egyelőre mecseteket és döner kebabot kapunk az iszlám világtól. Nem mondom, hogy mindez semmi, személy szerint rajongok a török konyháért, de az összkép roppant felemás. Az iszlám Európában egyszerűen értelmezhetetlen. Üzenetei kelletlen portékák az eszmék piacán, az emberek joggal idegenkednek attól, ami a sivatagban működik, de hozzánk érve hatástalan, használhatatlan, és ami a legfontosabb, a maradék Európát veszélyezteti. Kétségtelen, hogy fogantatásának eredeti helyszínén az iszlám lehet az igazság egyik dialektusa, de Európa más, Európa éppen azokra az értékekre szövetkezett, amelyeket az iszlám tilt és büntet.