Az irtózat káráról
2020.05.04. 14:50
Egyre gyakrabban fordul minősíthetetlen hisztériába a baloldali képviselőnők politizálása: az ember nem győzi kapkodni a fejét a magyarellenes kijelentések és uszítások között. Hogy felháborító, amit művelnek, az nem kérdés. De mennyi köze van ehhez annak, hogy nőkről van szó?
A jobboldalhoz mindig is hozzátartozott a nők tisztelete. Ne engedjük, hogy ezt kétségbe vonják, vagy mi ne tegyünk olyat, ami azt a látszatot keltheti, hogy ez nem így van. Nem szabad szem elől téveszteni ezt az alappillért a napi politikai vitákban sem: amikor a baloldali képviselők valóban felháborító, valóban visszataszító, valóban minden határt túllépő mondatait vagy cselekvéseit utasítjuk el. Félrevezető lehet, ha valaki inkompetens, őrült és nő: ez nem azt jelenti, hogy azért inkompetens és őrült, mert nő.
Felmerül hát a kérdés, hogy tényleg szükség van-e az ilyen mondatokra:
„Nő számára elképzelhetetlen ennél irtóztatóbb végzet. Ezért elmúlt, szabadabb korokban a bölcsek gondosan elzárták a közhatalom grádicsait a zilált, bolygó lelkek elől. A korlátlan demokrácia azonban a maga hordalékát is életünkre zúdítja, és ma már nem pusztán a tömegek erkölcs- és értelemsüllyesztő lázadását szenvedjük el, hanem az elmebaj totális rémuralma jegyében a nőiség mindennapos meggyalázásának vagyunk tanúi, a rendelt mivoltukból irracionális gyűlöletükben kivetkőző perszónák által.”
Súlyos tévedés azt gondolni, hogy a progresszív feminizmus kútmérgező munkájának diadala az, amikor valakiben végre megmozdul az emberség, a gerinc, hogy ez már sok, mi szükség erre és kimondja: ideje lenne több tiszteletet adni a nőknek.
Az „egykor csinos, benső űzöttsége által mára lombrosói iskolapéldává torzult párbeszédképtelen fiatalasszony, a lelki rútság” és „a legújabban viselt lágerfrizurájával Brecht markotányosnőjére, Kurázsi mamára emlékeztető akcionista” leírások feleslegesek – és félreérthetőek. Épp elég, hogy az ellenzékünk minden erőlködés nélkül, napi szinten szolgáltat valami nevetséges, felháborító vagy szánalmas tartalmat, felesleges hát abba belekötni, hogy az férfi vagy nő szájából származik-e éppen. Félreérthető, mert túl közel van ahhoz a ponthoz, ahol az érvelés úgy kezdődik: „ahhoz képest, hogy néger, tök jó gondolatai vannak”. Mert miben más ez attól, ami úgy kezdődik: „Ahhoz képest, hogy nő…” És mivel félreérthető, megteremtheti annak a látszatát, hogy a jobboldaliak ilyenek.
A nőiségnek éppúgy nincs helye az ítéletalkotásban, mint az eugenikának. Utóbbi már vitte rossz irányba a világot, előbbi pedig éppen mostanában törekszik erre, a kor pedig alkalmas most a nők piedesztálra emelésének befogadására.
Vegyük az isztambuli egyezmény példáját: A jobboldaliak ezt nem azért utasítják el, mert magában foglalja a nők jogainak védelmét. Hanem mert alattomosan felhasználja azt a genderideológia építésére. A baloldal épp ezt a látszatot akarja megteremteni: Mivel az egyezménynek többek között része a nők jogainak védelme IS, ezért aki ezt támadja, az szerintük nőgyűlölő. Harcolni valami ellen, ami amúgy a nőkről is szól, és harcolni a nők ellen a politikában: két különböző dolog. Míg az egyik értékvita, addig a másik csak – még korszerű analitikus eszközökkel is könnyen elemezhető – vekengés.
És pont. Nincs de, hanem, akkor vagy viszont.
Az irtózat önmagában rossz, túl közel van a gyűlölethez. A gyűlölet pedig a baloldal motorja: szükségük van rá, hogy megteremthessék hamis valóságukat, amiben az igazság az övék és mindegy, hogy mi történik, az őket igazolja. Ezért lépik át rendre a határt. A gyűlölet kívánja a beteljesülést, tárgya nélkül pedig elsorvad. A baloldal gyűlölete olyan tárgyat talált magának, aminek elfojthatatlan vágya, hogy építsen: ezek vagyunk mi, jobboldaliak. Bosszantsuk tovább őket: építsünk, ne romboljunk.