Bár a Ladó Andrea-féle performansz egy hete véget ért, nem csillapodnak a kedélyek. Hirtelen kiderült, hogy az erdélyi magyarok korlátolt, ostoba emberek, hiszen egyfelől Orbánra szavaznak, másrészt pedig verik a nőket. Legújabban az Index Kolozsi Ádámja pendített meg egy komplett gondolatkísérletet arról, hogy nemcsak a székelyek bunkók, hanem a magyarországi jobboldaliak is is.

Ennek két tételmondata olyan szép, hogy muszáj idézni: „Orbán tusványosi beszéde kapcsán megint előjöttek a székelyekről szőtt magyarországi legendák és sztereotípiák egyszerűbb formái: ezek most éppen az ’előbb üt, aztán kérdez’ vonalra felfűzve állították be a székely embereket olyan, kissé barbárformára stilizált turbómagyaroknak, akik nem vevők a pesti liberális maszlagra, ellenben igen alkalmasak a magyarországi elképzeléseknek megfelelő romantikus népszínművek eljátszására. A bő száz éves, a két háború között hatalmas lendülettel továbbírt Erdély-mitológiában a székelyek a magyarság legmagyarabb, legromlatlanabb, legautentikusabb figurái, akiknek a forgatókönyv szerint a fő feladata, küldetése, hogy álljanak a vártán, lehetőleg olyan stabil pózban, amilyet az aktuális pesti politika számukra elő kíván írni.”

Így bukkan elő az elképzelt székely alakja Kolozsi Ádámék lelki kazamatáiból. 

A fentiekben persze sok igazság van. A székelyek tényleg nem vevők a pesti liberális maszlagra. Az is igaz, hogy magyarabbak, romlatlanabbak és autentikusabbak, Kolozsi Ádámnál legalábbis feltétlenül. Meg az is, hogy állnak a vártán, századok óta őrzik magyarságunkat a keleti végeken, és jó, hogy őrzik, szeretettel és hálával gondol rájuk minden magyar ember. 

Aki életében egyszer járt már Székelyföldön, pontosan tudja, hogy a székelyek nem holt operettfigurák. Jelen időben hordozzák az archaikus magyart, hordozzák nyelvükben, szokásaikban, társas viszonyaikban. Ami Magyarországon már jórészt elveszett, azt Székelyföldön megtalálja az ember. Még akkor is, ha nem keresi, még akkor is, ha más feltevéssel érkezett oda. A Hargita aljában egyszerűen szembejön a valóság: a székely ma is olyan, ahogyan a sajátjai, Tamási Áron, Nyirő József prózában, Kányádi Sándor és Farkas Árpád pedig versben ábrázolta. A székely ember nagy ívben tesz Kolozsi Ádám patologikus magyarságképére, ellenben bőven szerzett tapasztalatot, hogy milyen kisebbségi sorsban helytállni, létezni, dolgozni, éppen ezért ragaszkodik magyarságához. 

Kolozsival az a baj, hogy amiről beszél, azt nem ismeri. Kolozsi ugyanis nem jár vissza Székelyföldre a maga és mások épülésére, nem kíváncsi az ott élő magyarokra. Fogalma sincs arról, milyen a bivalysajt Székelydályán, nem tudja, mi a hirip és mi a kacor, nem aludt duszán, és nagyjából az udvarhelyi főtéren is eltévedne, pedig ott nem könnyű. 

Szükségszerűen népi figura volna minden székely? Szó sincs róla, a modernitás oda is betört, városon, és sajnos, egyre inkább falun is, a mai világ minden jó és rossz kelléke fellelhető. Csakhogy a székely ember azért szerethető, amiben egyedi és különleges, nem pedig a torzulásokért. Vállalom a korszerűtlenség vádját, de Kézdivásárhelyen még soha nem kérdeztem meg, hogy vannak-e lakásfoglalók, vonulhatnak-e a transzik, megszerveződtek-e a helyi feministák? Soha nem jutott eszembe, hogy ezekkel, vagy ezek hiányával mérjem meg a helyieket, inkább magyarként néztem rájuk, mert ez köt össze bennünket. Istenem, nem vagyok indexes. Persze, nekik sem elsősorban a székelyek életmódjával van bajuk, konkrétan tesznek rá, ahogyan minden magyarra a Kárpát-medencében. 

Gondolhatnánk, hogy minden 1.3 milliós nemzeti közösségben egyidejűleg akadnak baloldali és jobboldali, kommunista, náci, katolikus, protestáns, ateista, vagyis mindenféle elemek. Annak azonban mégis csak van valami oka, hogy a székelyek – tágabban az erdélyi magyarság – hatalmas többsége nem kér a magyarországi baloldalból, és következetesen nemzeti alapon politizál (kivéve nagyjából tizenhárom szerencsétlent, akik faluról, kisvárosból a kolozsvári egyetemre kerülve felfedezték magukban az emberbarátságot, és kisebbségi érzésből, öngyűlöletből és tudatlanságból álló identitásuk liberalizmussá torzult). Nos, a történet – szűkebben mérve – a kilencvenes években kezdődik, amikor a hazai baloldal feladta a Kárpát-medencei politizálást.

Az MSZP és az SZDSZ egyszerűen nem tudott és nem is akart mit kezdeni a szomszédságban élő magyarokkal, ötletek híján inkább agyonsértegették őket. Az erdélyi magyarságnak is sorra arcába dobták a kesztyűt: ellene koccintottak a Kempinskiben, azt hazudták róluk, hogy elveszik Magyarországon a munkát, és azon a bizonyos decemberi napon kizárták volna őket a nemzet közösségéből. Miközben csak magukat zárták ki, de ez más lapra tartozik. 

Csíkszeredában pár lépésre a főkonzulátustól ott a Tilos Kávéház, Székelyföld legvidámabb kocsmája. Az állampolgári esketésre ugyanis mindenfelől odasereglenek a székelyek, és a ceremónia után megisznak egy áldomást a Tilosban. Jönnek fiatalok és öregek, egész családok, ünneplőben, kicsinosítva, megtisztult lélekkel. Beszéltem a tulajdonossal. Azt mondta, hogy a Tilos valósággal szakrális hely, ugyanis nem a bánatukat, hanem a jókedvüket és a bizakodásukat viszik be magukkal az emberek. Aki látja, hallja őket, egy kicsit maga is jobb magyarrá, jobb emberré válik. 

Oda kellene elvinni egyszer Kolozsi Ádámot, és megkérni, fejtse ki az ünneplőknek, hogy ők tulajdonképpen marionettfigurák. Ahonnan jöttek, ahova tartoznak: sztereotípia. Amiben hisznek, ahogyan öltöznek, ahogyan gondolkodnak, nem létezik. És hogy Orbán Viktor csak játszik velük, sokkal észszerűbb volna, ha szépen betagozódnának Romániába, és hagynák a székelyes szerepjátékokat, tiszta röhej az egész. 

Tényleg szólj, ha mész Kolozsi, feltétlenül ott szeretnék lenni.