Amióta a haladás feltartóztathatatlan páncélvonata megkezdte fékezhetetlen zakatolását, működésének legnagyobb fejtörője az, hogy mit kezdjen a potenciális utasokkal, vagy azokkal, akik a menet útjában állnak. A kevésbé szemérmes verzió nem csinál túl nagy problémát ebből: egyszerűen át kell gázolni azokon, akik nem kívánnak rá felszállni, vagy elállnák az útját, esetleg lassítanának rajta. A jó szándékú haladárok meg akár vasvillákkal is feltaszigálnák a kedves vonakodó utasokat a fedélzetre, hogy mindenki együtt örüljön a masinisztákkal a száguldásnak.

A vágány mellett, kérjük, vigyázzanak.

A haladó nem feltétlenül demokrata. Nem véletlenül igyekeztek először kiváló ötleteiket az abszolút uralkodóknak eladni, hiszen akkor lehet leggyorsabban és leghatékonyabban felszántani az ugart. Ám ha ez a csatorna mégsem működött, a haladó demokrata lett, legalábbis hivatkozni kezdett a felszabadítandó népre - amely nép mindig az, amelyik majd lesz, és nem az, amelyik éppen létezik. Még ha taktikai okokból lehet is demokratának nevezni a haladárokat – ha a dialektika épp úgy kívánja – demofíliával nem lehet őket vádolni. Vagy helyből kikerülik ezt a buktatót, vagy mélységesen csalódnak abban, hogy az általuk megváltani kívánt hálátlanok nem kérnek az ajándékból.

Általában ebben a pillanatban érkezik a Vörös Hadsereg.

Utóbbi távoztával azonban nem tűnt el végleg ez a nemes világkép. A legnyíltabban egy hajdani Index-cikk demonstrálta meggyőződését az „Ilyen a nyár a déli tahók oldalán“ címmel, amit aztán kénytelenek voltak finomítani. Túl sok különbség nincs aközött, ahogy az Egyesült Államok keleti és nyugati parti nagyvárosaiban beszélnek az „egyszerű emberekről“, mint ahogy a főváros néhány kerületébe szorult okostojás beszél a vidékiekről. Ennyiben legalább illeszkednek a világtrendbe, még ha egyébként minden erőlködésük ellenére végtelenül provinciálisak is. A „déli tahók“ bugrisok, mert lobogtatják a konföderációs zászlót, bambulják a Nascart, zabálják a hamburgert, és csattogtatják a veszkót a csűrdöngölősre – ahogy a magyar vidéken is felessel koccintanak, miközben üvölt a mulatós.

Az USA „vidéki tahói“ szavaztak Trumpra, a magyar „vidék tahói“ meg Orbánra szavaznak. Most pedig gyorsan felzárkóztak a szégyensorba a németek, közülük is - természetesen - a „keletiek“, akik képtelenek értékelni a haladás szirénhangjait, még ha utóbbi valójában a müezzin énekét jelenti is. A „keletizés“ lett mostanság a haladók lelki kielégülésének forrása, mert valamire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy megbirkózzanak a boldogtalan tudattal, amivel megverte őket a sors.

Idehaza Õcsény lett a szégyen mintapéldája, a gyűlölet és kirekesztés netovábbja. Született már petíció is, ami az értelmiség kedvelt formulája, bár kevesebb értelme van, mint sámántáncot járni a megfelelő mennyiségű csapadékért.

Mit árul el az értelmiségiek vidékiekről alkotott képe? Annyit mindenképpen, hogy nem ismerik ezt a világot.

Egy régi barátom mesélt egyszer egy történetet egy sváb faluról, ahonnan származik. Amikor a helyi kocsmába betért egy ázsiai lány, hirtelen síri csönd lett, és miután kiment, az egyik helyi erő megtörte a csendet: „hát, ez nem falubéli volt!“ A kellőképpen képzett, haladó bioétellel etetett értelmiségi ebből azonnal kiolvasná a rasszizmus és az előítélet minden lehetséges formáját, holott ilyesmiről szó sincs. Ahogy abban sincs, ahogy egy vidéki ember megfogalmaz egy olyan mondatot, hogy „Ismerem, az egy nagyon rendes cigány ember“.

A magyarok jelentős része nem nagyvárosokban él, és a kisebb településekre többé-kevésbé igaz, hogy mindenki ismer mindenkit. Ezért nem kell „migránsnak“ lenni, hogy az átutazóra, vagy a jövevényre kérdő, esetleg gyanakvó tekintetek irányuljanak, amiben a rosszindulatnak vagy előítéletnek szikrája sincs - és még ha utóbbiból lenne egy kicsi, azzal sem volna semmi baj. A nagyvárosi buborékban élő értelmiségiek számára persze az adott, hogy senki nem ismer senkit, talán ezért is kényszerülnek arra, hogy absztrakciókban gondolkodjanak - olyanokban, mint pl. „az emberséges társadalom határai“. Az olyan elképzelésekről nem is beszélve, mint „a muszlimok sikeres nyugat-európai integrációja“, ami tényleg csak a haladó fantáziában létezik. Mindez talán azért van, mert a haladó számára a világon mindenütt a multikulti metropolisz az egyetlen ökoszisztéma, ahol képes oxigénhez jutni, és a Starbucks ablakából nézve mindenhol sokszínű és csodálatos a világ.

Az őcsényiek reakciója a szokásos gyanakváson túl az önvédelmi ösztöné volt. Csakhogy ők nem a Starbucks ablakából néznek rá a világra, ismernek embereket, az „emberiséggel“ viszont még sosem találkoztak, és nem beszélik az értelmiségi bikkfanyelv dialektikusát. Sajnálatos módon azonban az őcsényiek és az értelmiségiek által lesajnált „egyszerű emberek“, vidékiek, „Ossie“-k ösztönei megbízhatóbbak, mint a világpolgárok belefulladása a különféle elméletekbe. A haladó fantázián kívül a valóság ugyanis az, hogy a bevándorlás szétroncsolta a nyugat-európai társadalmakat. Ha nem hisznek az őcsényieknek, kérdezzék meg azokat a Nyugat-Európában élő zsidókat, akik igyekeznek szedni a sátorfájukat mihamarabb, nehogy felkoncolják őket a sokszínűség kiteljesítői. (A zsidók sajnálatos módon egy ideje nem élvezhetik a haladó tábor védő ölelését, mert balszerencséjükre a sokszínűség kerékkötői lettek - ha nem Izrael állam léte miatt, akkor puszta jelenlétükkel bárhol, ahol a sokszínűség projekt (R) (TM) megvalósítása zajlik.)

Kerekek kiszúrásának, fenyegetéseknek és hasonlóknak az ügye az arra illetékes hatóságokra tartozik. Minden más viszont az érintett közösségre. Akkor is, ha egy adott közösség nem szóvirágokban megfogalmazott petíciók formájában kommunikál a világgal. Helyesen fogalmazta meg Lánczi András nemrég: az értelmiség azt hiszi, hogy a morális kérdéseket neki van joga eldönteni.

Ilyen monopólium azonban nem létezik.