A 20. század elején az anyák napja mellett elkezdték ünnepelni az apák napját. Hazánkban az apák ünnepe minden évben június harmadik vasárnapja, azaz a mai nap.

Apaság. Mindig is foglalkoztatott, hogy milyen lehet apának lenni. Hála Istennek fiatalon meg is tudtam. Hamarosan harmincéves leszek, eközben pedig a kisfiam másfél. Egy és fél éve alkotunk családot hárman, egy és fél éve vagyok apa.

Apának lenni egyáltalán nem könnyű, ugyanakkor a legszebb hivatás. Amikor egy nő áldott állapotba kerül, fokozatosan megváltozik, a kilenc hónap alatt felkészül a teste, illetve a lelke az átalakuló életmódra. (Igen! Az élet minden eleme megváltozik a szülőséggel.) Tehát a leendő anya formálódik. A magzattal együtt fejlődik lányból anyává. Eközben mi, férfiak próbálunk támaszok lenni, segíteni, megérteni a módosult körülményeket, de valójában ekkor még nem leszünk apák. Sőt! Lehet, hogy sokakban megütközést vált ki, de egy apa nem akkor lesz valódi apa, amikor először a kezében tartja gyermekét.

A nő a gyermeke felsírását követő másodperctől édesanya. Nekünk idő kell. Ahogy említettem, a fiam másfél éves, és nagyjából az elmúlt hónapokban kezdtem felfogni, hogy apa vagyok, apa lettem. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kezdeti időszakban a helyemet keresve bolyongtam. Nem! Éjszaka keltem, pelenkát cseréltem, örökkévalóságnak tűnő sírásokat csillapítottam, mindenben segítettem a feleségemnek és emellett dolgoztam, helytálltam a munkahelyemen. Pont emiatt egyszerűen nem volt időm arra, hogy felfogjam és megéljem: apa lettem.

És apának lenni a világ legcsodálatosabb érzése. Leírhatnám a összes létező jelzőt, de egyikük töredéke sem adja vissza azt, amit az apaság jelent.

A szülőség tanította meg, hogy a saját életemben már nem én vagyok a legfontosabb magamnak. Ugyanis hiába tagadjuk előtte, mindenkinél így van ez. Egy apa lehet fáradt, lehet elege a világból, lehet rossz kedve, de a gyermekének akkor is mindent meg kell adnia. Erről szól az apaság.

A fiam a mindenem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy miközben én magam is apuka volnék, emellett fiú is. Az édesapámnak a fia. A három generáció középső kapcsa. Három fiú egy vér.

Édesapám tökéletes példát mutatott és mutat egyébként a mai napig arra, hogy milyen a jó apa. Ezt próbálom én is átadni a fiamnak. Úgy vélem, ha legalább annyira jó apa vagyok és leszek, mint ő, akkor elégedett lehetek. Rendkívül fontos, hogy egy fiú mit lát, mit kap, hiszen azt tudja továbbadni. Az egészséges értékrend az élet iránytűje.

Szóval apaság. Az apa, a férfi elengedhetetlen a gyermek életének fejlődéséből. Nem véletlenül találta ki a Jóisten, hogy egy nő és egy férfi képes gyermeket nemzeni és nevelni. A kisgyermek akkor lesz teljes értékű ember, ha megkap minden gyengédséget az édesanyjától, ugyanakkor némi fegyelmet és keménységet az édesapjától csupán az odaadó szeretet jegyében. Ez az élet normális rendje. Nem létezik másik megoldás. Bármit is akar ránk erőltetni az eldeformálódott, beteg világunk. A család anyából, apából, gyerekből vagy gyerekekből áll. Más felállások esetén nem családról és nem normalitásról beszélünk.

A három generáció középső kapcsa vagyok, mint jeleztem korábban. A szüleim legfontosabb feladata az volt, hogy belőlem és a húgomból is normális értékrendű embert neveljenek. A normális értékrend ebben az esetben azt jelenti, hogy a család az első, a hazaszeretet pedig a legfontosabb. Hatalmas felelőssége van a szülőknek abban, hogy mit adnak át gyermekeiknek. A mi szüleink elmondták és megmutatták, hogy Magyarország a világon a legszebb. Gyermekként jártuk a várakat, a történelmi helyszíneket, apukám pedig csak mesélt és mesélt hőstetteinkről vagy éppen bukásainkról. Ilyen egy igazi apa. Én pedig emiatt lettem az, aki vagyok.

Ezek után nem is lehet kérdés, hogy a feleségemmel együtt mit fogunk továbbadni a saját gyermekünknek. A fiúnak, aki a magyar jövőt jelenti.

Isten éltesse az apukákat! Közülük is megtisztelő figyelemmel és szeretettel a saját édesapámat!