Amikor még egy Franciaország volt - Johnny élete
2017.12.15. 14:58
Összefolynak az évek, az biztos, hogy Chirac volt a köztársasági elnök és a francia válogatott a legjobb volt a világon, világbajnok és Európa-bajnok. Az is biztos, hogy ősz volt, és az is, hogy Zidane játszott. Tehát 2000 vagy 2001 ősze. A francia válogatott az algériaival játszott. Telt ház a Stade de France-ban, 80 ezer néző. A két csapat szurkolóit mindig elkülönített szektorokban tartják Európában. Így pontosan lehetett tudni, melyik szektorban voltak az algériai szurkolók. Amikor jött a francia himnusz, az algériaiak szektoraiból olyan fütyülés, ordibálás, pfújolás hangzott, amit én magam, stadionban sohasem hallottam. Láttam több Bajnokok Ligája-döntőt, az egyiken ráadásul két spanyol csapat játszott egymással (éppen Párizsban), de ilyen gyűlöletet sohasem láttam focimeccsen. A botrány letagadhatatlan volt, ráadásul be sem fejeződött a meccs, az algériai drukkerek – amikor már nagy verésre állt a csapatuk – berohantak a pályára.
Borzalmas zavargás kezdődött a stadionban és aztán a stadionon kívül, a francia rendőrök inkább menekültek, mint hogy csináltak volna valamit. A Stade de France Párizs egyik (azt kell mondjam) borzalmas elővárosában van. Saint-Denis egyike azoknak a no-go zónáknak, amelyek persze a hivatalos vélemények szerint sohasem léteztek. Taxit lehetetlen volt hívni, a magyar HÉV-nek megfelelő vasút nem járt, így gyalog indultunk haza a barátommal. Az volt a koncepcióm, hogy ne Párizs felé induljunk el, hanem éppen ellenkező irányba, gyalogoljunk egy fél órát kifelé, a zavargás úgyis Párizs felé indul, a tömeg is, fél óra múlva csak elindul a vasút és akkor egy üres kocsiba felszállunk és hazajutunk.
Jó fél óra múlva megéheztünk és egy utcai kebabárusnál megálltunk. Az árus, nyilván nézte a meccset, tudta mi történt, a nyakában egy algériai zászlót tartott és az ablakán kihajolva azt üvöltözte, bele a semmibe, hogy "Mocskos franciák, mocskos franciák!" Amikor meglátta, hogy közeledünk, gombnyomásra abbahagyta a rikácsolást és udvariasan megkérdezte, hogy szendvicset, üdítőt, palacsintát parancsolunk-e. Az utcai ablakon keresztül vettünk valamit. Később nehéz volt érteni, hogy mit mond, mert a háttérben Johnny Hallyday egyik legismertebb száma bömbölt, a Que je t’aime. Az árus kicsit dúdolgatta is. Mocskos franciák és közben Johnny Hallyday.
Gyűlöli az országot, ahol él és közben hallgatja az egyik legfranciább énekest. Amikor néhány nappal később egy francia ismerősömnek elmeséltem, azt mondta, mit csodálkozom? A legtöbb marokkói, tunéziai, algériai fiatal a házassági szertartásukkor Johnny Hallyday-számot választanak. A muszlim esküvőkön pedig arra táncolnak. Táncoltak, 2000-ben.
Johnny Hallyday egy olyan Franciaországba vitte el az embereket halála pillanatában, pontosabban vitte vissza, amikor még a Franciaországban élő emberek szíve mélyén egy Franciaország volt. Amikor a bevándorlók vagy a többgenerációs bevándorlók még nem gyűlölték saját országukat. (És amikor már igen: érdemes megnézni a cannes-i Arany Pálma-díjas Laurent Cantet filmjét, A falak között az eredeti címe, a magyar mozikban Az osztály.) Amikor még saját országuknak tekintették azt a helyet, ahol élnek, ahol pénzt keresnek. Amikor még nem akartak különálló, elkülönülő társadalmat létrehozni.
Aztán néhány napja, amikor a Le Figaro internetes kiadásában megláttam, hogy meghalt, megdöbbentem, hogy az első 20, de lehet, hogy 25 cikk csak vele foglalkozik, rögtön arra gondoltam: nemzeti temetése lesz, Champs-Elysées, több millió ember. Végül Macron elnökön erőt vett a sznobizmus, mert bár azonnal lecsapott a halálhírre és megszólalt, végül nem nemzeti temetés lett, hanem úgynevezett népi. Elnökként elrendelhette volna a legnagyobb tisztességet is, aztán nem tette meg. Megtehette volna.
Persze Johnny Hallyday irtózatosan népszerű volt, a Mars-mezőn közel félmillióan voltak egy koncertjén, állandóan megtelt miatta a Stade de France. Sohasem tanulta, de színész is volt, nekem nem is annyira egy Godard-filmben maradt meg vagy A férfi a vonatról címűben, amelyeket a filmszínészi pályája csúcsának tartanak, hanem két gyönyörű Lelouch-filmben. Egyszer játszott színházban, öt vagy hat éve lehetett, egy Tennessee Williams-darabban. Fiatalok és vele egykorú, hetvenhez közelítő, gazdag és elegáns párizsi dámák ültek a földön, és kiabáltak, amikor megjelent először a színen és kiabáltak, amikor meghajolt a tapsnál. Vagyis, valódi teljesítmény az övé, de nem is erről akarok szólni.
Hanem hogy milyen elemi vágya, nosztalgiája van a francia embereknek az átvitt értelemben gondolt boldog békeidők iránt. A francia-algériai meccs óta eltelt közel 20 év. A nyáron láttam egy riportot a TF1-en. Arról beszéltek, hogy a fiatal algériaiak kizárólag saját zenét hallgatnak, a metrón olykor megütik a francia fiatalokat, ha a francia rappereket túl hangosan hallgatják. Hogy Aulnay-sous-Bois-ban, az egyik olyan elővárosban, ahol nagy többségben bevándorlók élnek, már provokációnak számít, ha egy autó lehúzott ablakából valamilyen tipikus francia zene szól.
Johnny Hallyday a hatvanas években kezdte karrierjét, és őt aztán mindenki szerette. Életkor, társadalmi helyzet, származás – ezek nem számítottak. Persze, nem volt szent ember. Voltak sajátos nőügyei, néhány éve a pénzét is kimentette Franciaországból, hogy spóroljon az adóval. Elnézték neki, mert hát esendősége is emberi. Remélem, nem tűnik butaságnak, de ha a politikai életét nézzük, kicsit a rockzene De Gaulle-ja volt. Meggyőződéses jobboldali ember volt, de barátja volt Nicolas Sarkozynek is, mindenkivel szót tudott érteni. Kifejezetten jóban volt a politikai nézetkülönbségek ellenére a Brezsnyev-korszak francia kommunista főtitkárával, Georges Marchais-val. Amikor pedig a kétezres évek elején úgy nézett ki, jogi gondjai lehetnek, mert egy volt ismerősnője feljelentette, a konzervatív elnök felesége, Bernadette Chirac annyit mondott: Ne bántsátok Johnnyt! És ezzel akkor mindenki egyetértett.
Johnny Hallyday sokkal többet jelentett a franciáknak, mint egy sikeres rockzenész, akinek jó számai vannak. Valami régen eltűnt egységet, valami szépet a múltból, ami a most 20 éveseknek is tetszik, ami iránt ők is vágynak, még ha meg sem fogalmazzák maguknak. Hogy vannak közös és megkérdőjelezhetetlen értékek, emlékek, sőt, ha úgy tetszik, megkérdőjelezhetetlen sztárok is.
Ezt siratják most, ezt siratták el.