Elnökválasztásra készül a hétvégén a francia jobboldal, a modernkori politikai története legrosszabb éve után. A fő esélyes Laurent Wauquiez, egy 42 éves, nagyon tehetséges politikus, Nicolas Sarkozy egykori minisztere. Közel 250 ezer tagja van a vezető jobboldali pártnak, az LR-nek (magyarul: a köztársaságiak), és odáig jutottak, hogy most azon drukkolnak, hogy legalább az egyharmaduk elmenjen szavazni új elnökükre. A Le Figaro szerint jó, ha 60 ezren elmennek. Alig a negyedük.

A francia politológusok véleménye, hogy a jobboldal összeomlása egy másik szavazással kezdődött. Tavaly novemberben, amikor előválasztást tartott a jobbközép. Párton belül messze Nicolas Sarkozy volt a legesélyesebb, de az LR nyílt szavazást tartott, azaz bárki szavazhatott, aki aláírt egy papírt, hogy egyetért a jobbközép értékeivel és befizet 2 eurót, azaz 600 forintot. Nehéz pontos számot mondani, de becslések szerint legalább egymillió baloldali franciának megért 2 eurót, hogy elmenjen szavazni a legerősebb jobbközép politikus, Nicolas Sarkozy ellen.

Nicolas Sarkozy nem tudta vagy nem akarta megakadályozni a nyílt szavazást, másképpen (divatos, voltaképpen primitív kifejezéssel) a választás meghekkelését – így nyert Francois Fillon. Aztán kiderült, hogy a győztes elnökjelölt a családtagjainak mindenféle állami munkákat szerzett, amelyekért olykor még dolgozniuk sem kellett. Emiatt vizsgálat indult ellene, és így persze nem is lehetett nyerni.

Ott voltam Fillon párizsi kampányzáró rendezvényén. 20 ezer ember egy hatalmas vásárcsarnokban zászlókkal, Fillon-kitűzőkkel. Sokan azért álltak sorba, hogy Fillon egyik-másik könyvét relatíve drágán megvásárolhassák, mások beérték Fillon-fogmosópoharakkal, mert ott kisebb volt a sor. És ilyen közegben is el tudta érni Fillon, hogy kétszer is kifütyüljék.

Nagyon okos ember, nagyon jól fogalmaz. Tényleg volt programja, emberi gondolatai is – de nagyon rossz politikus volt. Hogyhogy nem érzékelte, hogy egy francia jobbközép szavazó nem egyformán utálja a baloldalt és Marine Le Pent? Öt év katasztrofális szocialista elnökség után miből gondolta, hogy népszerű egy nagygyűlésen egyenlőségjelet tenni a bukott baloldal és a radikális jobboldal közé? És hogyhogy nem tudta, hogy saját szimpatizánsai nem utasítják el Donald Trumpot?

De mindegy is. Fillon (és így a jobbközép) nem jutott be az elnökválasztás második fordulójába, ilyen az ötödik köztársaság kikiáltása, azaz 1958 óta nem volt. Összeomlás ez, igen,  de a jobboldal helyzete még ebből a katasztrofális állapotból is tudott tovább romlani. Bár arra lehetett számítani, hogy legalább az elnökválasztást néhány héttel követő parlamenti választásokat megnyeri a jobboldal. És akkor a bukott szocialista gazdasági miniszterből magát centristának valló elnökké választott Macron arra kényszerül, hogy a hatalmát megossza a jobboldallal. De néhány hét alatt a jobboldal tovább rombolta saját magát. Macron elkezdte megosztani a jobboldalt, egy volt szocialista, de az utóbbi években jobbközép polgármestert nevezett ki miniszterelnöknek, jobboldaliakat is bevett a kormányba – és erre a jobboldalnak semmilyen válasza nem volt. Elvesztették a parlamenti választásokat is.

Emmanuel Macron, amióta vannak közvélemény-kutatások, az adott időszakban (egy hónap, három hónap, öt hónap, stb. kormányzás után) a legnépszerűtlenebb elnök. Ami lényegi kérdés (migráció, terrorizmus, munkanélküliség), arra nincs érdemi válasza. Egyetlenegy valamiben sikeres: a jobboldal szétverésében. Néhány hónap után elérte, hogy pár LR-képviselő egy elmebeteg frakciót alakítson: a konstruktív LR-frakciót. Vagyis egy olyan ellenzéki frakciót, amely mindig a kormánnyal szavaz. Mintha Magyarországon bejelentené mondjuk Tóbiás József, hogy ő természetesen nagyon szereti az MSZP-t, továbbra is MSZP-tag akar maradni, de néhány szocialista képviselővel olyan jónak tartják a kormányprogramot, hogy ezentúl a kormánnyal együtt fognak szavazni, és megalakítják a konstruktív MSZP-frakciót. Akármilyen abszurd, Franciaországban ez történt. Sőt nemrégen a nagy konstruktívok már pártot is alapítottak. Más egykori LR-tag pedig egyszerűen átlépett Macron pártjába. A miniszterelnök pedig addig mozgolódott, amíg elérte, hogy az LR kizárja.

Teljes tehát a káosz a jobboldalon. Kérdés, hogy valóban egy éve kezdődtek-e a bajok. Tényleg pusztán arról van szó, hogy az elmúlt évtizedek legtehetségesebb jobboldali politikusa,  Nicolas Sarkozy elszámította magát, és belement egy eleve vesztes előválasztási cirkuszba?

Azt gondolom, hogy a bajok korábban kezdődtek. Akkor, amikor a francia jobboldal hagyta, hogy a baloldal terrorizálja. Hogy milyen kifejezéseket használjanak, hogy mit gondoljanak az Európai Unióról, hogy a választási kampányokban sohasem elvekről legyen szó, hanem csak számokról. Hogy a viták középpontjában az álljon, hogy 2,7 százalék legyen-e a hiánycél vagy 3,1. És kialakult egy olyan jobbközép-balközép, amely alig különbözik egymástól. A jobboldali miniszterelnök, Alain Juppé lehetett volna akár a balközép miniszterelnöke is (voltaképpen akár társadalombiztosítási reformjával együtt), hiszen sem szóhasználatában, sem nyilvános gondolataiban, sem igazi elveiben nem sok köze volt a konzervativizmushoz. Ahogy a baloldali Ségolene Royale is lehetett volna a jobbközép elnökjelöltje.

A francia jobbközép identitásvesztése a kilencvenes évek legelején kezdődött. A maastrichti szerződés népszavazása előtt a baloldal terrorja olyan erős volt, hogy egyszerűen nem mert a jobboldal még megszólalni sem a szerződés ellen. Aki az Európai Unió ellen beszél, az a haladás, a jólét, a tisztesség ellen beszél. Ezt lehetett hallani minden tévéműsorban, ezt írták az újságok, és ezt mondta Mitterrand elnöktől kezdve a politikusokon át az egész kulturális világ. És a francia jobboldal elfogadta ezt. Csendben maradt. A jobboldal két legerősebb politikusa, a volt elnök Giscard d’Estaing és a volt miniszterelnök, akkori párizsi főpolgármester és majdani elnök, Chirac is megijedt a baloldal hangjától és ideológusaitól. És mivel a közvélemény-kutatások az igenek győzelmét sejtették, eleinte még hasznosnak is tűnt számukra a hallgatás, a baloldal szólamainak elfogadása. Végül ugyan győztek az igenek, de a várthoz képest döbbenetesen kis különbséggel, 51:49-re. Nagyon-nagyon rövid távon volt hasznos a jobboldali hallgatás.

A francia jobboldal válsága tehát 1992-ben kezdődött. Engedelmeskedtek a baloldal nyomásának, nem mondták el azokat a kételyeiket az unióval kapcsolatban, amiről később már mertek beszélni. Később, azaz későn. Nem mertek vitatkozni a baloldali filozófusokkal, gondolkodókkal. Ha megszólalt egy jobboldali politológus, akkor a túloldalon kinevették. Aztán inkább nem szólaltak meg.

A jobboldal hol nyert, hol vesztett a következő húsz év alatt. Volt, amikor szerencséje volt (Chirac úgy lett 2002-ben elnök, hogy a felmérések szerint szocialista ellenfele, Jospin népszerűbb volt, de nem jutott be a második fordulóba, mert a sok baloldali jelölt kiütötte egymást), máskor meg nem (2007-ben Sarkozy nagy fölénnyel nyerte az elnökválasztást, de egy évvel később jött a gazdasági válság, és valódi, saját, erős programjából így keveset tudott megvalósítani, hiszen a válságot kellett kezelnie). Aztán 2012-ben a jobboldal mindent elvesztett, amiből idén sem tudott visszaszerezni semmit.

A francia jobboldal ott vesztett, amikor ideológusai egy idő után meg sem mertek szólalni, amikor attól rettegtek, hogy a baloldal mit fog szólni, vagy amikor már megszólaltak gondolkodóik, de nem hallgattak rájuk. A francia politika olyan mint egy nagy mamut vagy hajó. A (rossz) döntések nem azonnal jelentkeznek. Ahhoz borzalmas hibát kell elkövetnie egy kormánynak, hogy a reakció azonnali legyen. Ráadásul a jobboldali kormányok nem adót emeltek vagy fizetést csökkentettek, hanem elvi, ideológiai hibát követtek el. Amiatt pedig nem tüntet senki, legfeljebb egy idő után nem kötődik választott pártjához, hanem arra szavaz, aki mondjuk csinosabb, kedvesebb esetleg minden második szavából az (egyébként zagyva) optimizmus árad.

Most kezd változni a helyzet. A bukások után, a bukások miatt. A francia jobboldal körül kivételesen okos gondolkodók szólalnak meg. Jean-Pierre Le Goff vagy éppen Francois-Xavier Bellamy, aztán a nagy író, Michel Houellebecq, a szintén kiváló íróból lett filozófus és politikai tanácsadó, Pascal Bruckner vagy talán mindenki előtt Alain Finkielkraut. Õk valamennyien eljutottak oda, hogy a baloldal által diktált politikai korrekt beszédnek vége.

Vége annak, hogy a jobboldal még támadásaiban is baloldali retorikát használ, a baloldal ellen. Napokig háborgott a kétezres évek elején az egész jobboldal, hogy Jospin olyan borzalmat mert mondani elnökükre, Chiracra, hogy megöregedett, megfáradt. Mert a baloldal által diktált politikai korrekt beszédben nem lehet valakinek a korát emlegetni. Ezen sápítozott a jobboldal, miközben semmit nem tudott azzal kezdeni, hogy kiderült szocialista ellenfelük, Jospin eltitkolt politikai múltja. 

A sorozatos vereségek után most kezd eljutni a jobboldal oda, hogy a valóságról kell beszélni, valódi szavakkal. A jelenlegi elnök, Macron viszont maga az üresség. Nagyon bölcsen jegyezte meg róla az egyébként baloldalhoz közeli Jacques Attali, hogy Macron korunk ürességét testesíti meg. A napokban pedig az egykori konzervatív miniszter és filozófus, Luc Ferry arról beszélt, hogy a nagy gondolkodók mindig vagy bal-, vagy jobboldaliak voltak, de középről nem lehet gondolkodni, és ha ilyen gondolkodók veszik közre Macront, annak bukás lesz a vége.

A Kantar Sofres közvélemény-kutató intézet a napokban felmérést készített arról, hogy a magukat jobboldalinak gondoló, a konzervatív értékekkel szimpatizáló emberek mit várnak el az LR-től, vagyis a vezető jobboldali párttól. Az egyik kérdés az volt, hogy szerintük mik a jobboldal legfontosabb értékei. A kutatás alapján a legfontosabb érték a jobboldali francia emberek véleménye szerint a francia identitás védelme. 55% mondta ezt. A hagyományos értékek, a tekintély védelme a második legfontosabb érték, de alig 36%-kal. (egy ember több választ is bejelölhetett). A másik kérdés az volt, hogy mivel foglalkozzon a jobboldal leginkább. Első helyen a migráció kezelése végzett, 61%-kal. A második helyezett itt is nagyon lemaradt, 45%-ot kapott, ez a bűnözés elleni harc és a közbiztonság. A legkevésbé fontosnak azt tartják a francia jobboldali szavazók, hogy az új elnök foglalkozzon európai uniós kérdésekkel. De szabad és erős gondolatok nélkül hogy is lehetne védeni a nemzeti identitást, vagy hogy lehetne kezelni a migrációt?

A francia jobboldal a két egymást követő, nagy vereség után jutott el oda, hogy valódi, jobboldali gondolatok nélkül nem lehet győzni. A fő esélyes elnökjelölt, Laurent Wauquiez közismerten számít a határozott véleménnyel rendelkező, nem a baloldalhoz dörgölőző gondolkodókra.

Mert csak ez lehet a kiút. Nem hagyni terrorizálni magukat a baloldaltól.