Alkalmatlan vagyok a versenyre
2021.08.05. 12:00
„Faji esélyegyenlőségi csoport.” Mi jut erről az embernek eszébe? Talán a jehovista kiadványok közismert képi világa, ahol feketék-fehérek-sárgák – meg persze kis nyuszik, leopárdok és éti csigák – kéz a kézben danolásznak a szeretet óceánjának partjain? Vagy inkább valami olyasmi jelenik meg az ember tudatában, amiben te mint fehér ember oda vagy kötözve egy székhez, és valaki a torkodon próbál erőszakkal letuszkolni valamit, és közben vicsorog az arcodba: „Nem tetszik? Nem vagy boldog? Itt az egyenlőség. Rohadt rasszista, fellógatunk, ha nem mondod rögtön, hogy bűnös vagy, és vezekelned kell.”
Tartok tőle, hogy általában az utóbbi.
Nos, tegyünk egy próbát. Az alábbi sorokat egy cikkből idézem:
„Egy faji esélyegyenlőségi csoport azt akarja elérni, hogy kevesebb fehér szülő küldje a gyermekét az Egyesült Államok ötven legjobb gimnáziumának valamelyikébe. Ezzel akarnak kiküszöbölni egy állításuk szerint történelmi hibát, és helyet kívánnak szerezni a fekete és latin közösség gyermekeinek. Az űrlap végén megkérdezik a fehér kitöltőket, hogy »Megfogadja az ígéretét?« Itt kétféle lehetőség között lehet választani, mégpedig azt, hogy igen, vagy azt, hogy rasszista képmutató vagyok.”
Ejnye. Úgy tűnik, igazam lett.
Kevesebb fehér gyerek járjon színvonalas gimnáziumba – követelik a fekete csoportok. Ez olyan, mintha az olimpia előtt körlevelet küldenének ki, hogy a jó sportolók ne induljanak a versenyen, mert ezzel akadályozzák a többieket, akik persze egyenrangúak, de mégis szeretnének nyerni – csalással.
Csak azt nem értem, ez mitől fekete érdekvédelem. Ez inkább fekete szégyen. Az ilyen kb. annyit tesz, hogy kiírom a pólómra: Alkalmatlan vagyok a versenyre.
Mert ha egyenlő vagyok, és alkalmas a versenyre, akkor csalás nélkül is tudok nyerni. Az nem verseny, hogy egyes futók száz méter előnnyel indulnak, mint a többiek.
Kínos ez nagyon. A fekete értelmiségnek magának kéne tiltakozni ezek ellen. Mert ha valami degradáló és lealacsonyító, ez az. Ha valami a feketék alsóbbrendűségét hirdeti, akkor ez az!
Értem azt az élményt, amikor egy színes bőrű szellemi ember – de akár csak egy utcai járókelő, nem kell ehhez értelmiséginek lenni – szembesül azzal, hogy a múzeumokban, a lexikonokban, a színházi műsorfüzetben, a tankönyvekben, mindenhol a fehérek szerepelnek. De nem az a megoldás, hogy felhívjuk a fehéreket, hogy ne jelentkezzenek az egyetemre, meg hogy kitöröljük a tankönyvekből a fehér neveket. Vagy hogy görcsösen próbáljuk bizonygatni, hogy Beethoven fekete homoszexuális nő volt, hanem gyerünk, mutassuk meg, és tervezzünk katedrálisokat, írjunk szimfóniákat meg drámákat, s találjuk fel az Anti gravitációt.
De az semmiképp nem megoldás, hogy átírjuk a kultúrtörténetet meg persze New York város súlyos testi sértésről és nemi erőszakról szóló statisztikáit.
Az sem megoldás, hogy minden fehér teljesítményt lemásolunk és befeketítünk. Fekete Superman, fekete Ben Hur, fekete Batman, fekete Athos, Porthos és Aramis.
Kurt Vonnegutnak van egy korai novellája, amelynek a címe az, hogy Harrison Bergeron. Az elbeszélésben egy olyan világba csöppenünk, amelyben bizonyos IQ-szint feletti emberek fejébe apró jeladót ültetnek, amely pár percenként sípol, hogy ezzel is akadályozzák az illetőt, hogy az eszét használja, nehogy előnyt élvezzen a hülyékkel szemben. A túl szép emberek arcát elcsúfítják, a túl erős fizikummal rendelkezőknek meg folyamatosan kis súlyokat kell cipelniük, nehogy előnyre tegyenek szert a gyengékkel szemben.
Nem a gyengék sportolnak, dehogy, az erőst gyengítjük le.
Vélhetően a kis röpirat szerzői olvashatták ezt a rémálmot – több kiadásban megjelent Magyarországon is –, és annyira megtetszett nekik, hogy alkalmazni akarják. Kissé kínos, hogy az ötletekért is a fehérekhez fordulnak. Pol Pot is európai egyetemeken – Párizs – szívta magába a haladást és az egyenlőséget.
Bár a fekete egyenlőség warriorok – Dallas Justice Now (DJN), ez a hivatalos nevük – elképzelése rosszabb, mint a Harrison Bergeron világa. Mert ott legalább nem volt faji diszkrimináció.