A Nyugatinál volt dolgom, s amint kerülgetem az elnyomás alól felszabadult környék plebejusait, egy kis standon akad meg a szemem.

Nemzeti színek, zászlócskák, ami kell. Pár ember ácsorog, matat, nézelődik, néhányan beszélgetnek. Nagy tömeg nincs, de azért nem is teljesen kihalt. A standon egy felirat:

Aláírásgyűjtés Trianon érvénytelenítéséért

Odaballagjak? Minek? Ha odamegyek, biztos nem tudom befogni a szám, és az mire jó? Miért bántsak meg jóindulatú magyar embereket, akik hisznek valamiben. Akik képviselnek valamit, ami nekem is fontos, amit a szívem mélyén én is képviselek, és mindenki képvisel, akiben egy csepp jóérzés és magyarságtudat van.

Mert amúgy a kettő összefügg. Mármint a nemzettudat és a jóérzés. Aki itt él, magyarul beszél, de nemzettudata nincs, az milyen ember? Hogy néz apái szemébe? Az mit kezd felmenői fájdalmaival, félelmeivel, olykor örömeivel is. A nagyapja fölöslegesen zokogott, amikor bevonultak a magyar csapatok Kassára? Feleslegesen hullatta a vérét távoli őse a török végeken? Mindezt félrelöki? Nem érdekli?

Szóval nem megyek. Ha odamennék, azt mondanám: kérem, könyörgöm, ne hátráltassák a revízió ügyét. És nem értenék.

Nem teszem.

Még megkérdezném ezt is: Mit gondolnak, ha egymillió aláírás összegyűlik, akkor mi lesz? Mi fog történni? A román állam lemond Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról, Brassóról és Nagybányáról? Nemcsak a területről, de az infrastruktúráról is? Ukrajna kivonul Munkácsról meg Ungvárról? És körülöttünk mindenki? Majd maguktól visszaadják? Az életben hol fordul elő, van-e példa rá egyáltalán, hogy bárki visszaad valamit önként, ha nem kényszerítik rá? S ha a tolvaj a pénztárcát, a betörő az aranyórát, a plagizáló az ellopott kéziratot vagy dalszöveget nem adja vissza, miért tennék ezt az államok?

A román hadsereg sem úgy jött be ide '19-ben, hogy aláírásokat gyűjtöttek a Regátban, s amikor összejött belőle jó sok, odaadták azt valakinek megszámolni, vagy kis szekereken hurcolták maguk mellett, s minden magyar városnál mutogatták: „Látjátok, megvannak az aláírások, megyünk Budapestre!”

Nem beszélve arról, hogy ilyen alapon az utódállamok is gyűjthetnek, hogy de, ők viszont meg akarják tartani, sőt, kérik a Tiszáig.

És, ha megvan az egymillió, mégis kinek adják oda? Az ENSZ-nek? A nyugati politikai elitnek? De hát ők a saját népükért nem mozdulnak, a saját fajtájuk és kultúrájuk védelmében nem tesznek semmit, nem hogy a magyar történelmi sérelmek orvoslása ügyében.

Találtam a neten erről több anyagot is. A cikkek és posztok alatt sorra jönnek a lelkes hozzászólások.

„Szeretnem megtudni ,hol lehet alairni. Istenunk segitsen a sikerhez AMEN” „Aláírom!!!!” „mert benne van, hogy 50 év múlva felülvizsgálandóóóóóóóóóó !!!” (stb. stb.)
Nem, nincs benne. (Hogy lenne benne ilyesmi, te jó ég?) De ha benne lenne is, a trianoni béke semmissé lett 1938-ban, az első bécsi döntés aláírásának pillanatában. Jelenleg a '47-es párizsi béke van érvényben.

Olvasom a hozzászólásokat, nézem a képeket, s érzem, ezek miatt az emberek miatt nem kéne ezt. Mert ők hisznek. És ezzel a hittel nem szabad játszani. Így immunissá teszik az embereket. Belefáradnak. Hisz nem lehet minden héten lelkesedni.

„Isten nevét hiába ne vedd”. Áttételesen, és az élet más dolgaira is alkalmazva ez azt is jelenti, hogy a nagy és szent dolgokkal nem dobálózunk, nem koptatjuk el. Mert nagyon hamar kopnak, és előttünk, magyarok előtt még hosszú út van, és rengeteg a megoldandó feladat, itt a mi ősi szülőföldünkön, a Kárpát-medencében.

Mert ezt egyszer meg kell oldani, és helyre kell hozni, de így biztosan nem lehet.