A fellángoló Ady-vitából, hogy akkor most a költő kié, hogy mit kezdünk vele a halála után száz esztendővel, hogy örökségéből mit hasznosítunk, mit tartunk szépnek és károsnak, szóval, ebből az irodalomtörténeti, politikai, esztétikai kavalkádból az utóbbi években két megközelítés hatott a leginkább újszerűnek. Raffay Ernő történész több kötetben bocsátotta a nyilvánosság elé Ady jószerével ismeretlen politikai publicisztikáit, tárta fel kapcsolatát a szabadkőművesekkel. A másik eredeti hang pedig itt, a 888.hu-n Pozsonyi Ádámé, ennek már a címe is programalkotó: Zseniket nem adunk oda az ellenségeinknek.

Röviden összefoglalva: Raffay Ernő Ady baloldali kapcsolatrendszerét tárta fel, szerinte a költő a kora SZDSZ-ének hűséges kiszolgálójaként keresztény- és magyarellenes irományok egész sorát ontotta magából, és megítéléséhez ez ugyanúgy hozzátartozik, mint irodalmi munkássága. Pozsonyi Ádám úgyszintén elismeri Ady kártékony közéleti munkásságát, de miután zseninek tartja a költőt, arra figyelmeztet, hogy az életmű megítéléséhez magánéleti és politikai szempontok csak csekély mértékben, vagy egyáltalán nem járulhatnak hozzá. És Ádám ezt is mondja: „Ekkora zseniket nem adunk oda! Ha odaadunk, a nemzetköziek joggal mondhatják: »Minden kimagasló teljesítmény nálunk van«. (…) Kincseket nem adunk oda. Ha koszos, sár rakódott rá, akkor letörölgetjük, megjegyezzük, hogy igen, sár volt rajta, igen, a hátán volt egy repedés, de az a miénk, és ti, büdös kozmopoliták ilyet sosem tudtatok felmutatni, és kenjétek a hajatokra a senkiházi nímandjaitokat Bródy Sándorral és Nádas Péterrel egyetemben.”

Én mindkét állásponttal hajszál híján egyetértek, már csak azért is, mert mindkettőjüket jó barátomként tisztelhetem, de egy kérdés azért felhorgadt bennem, amelyet Raffay Ernő egyáltalán nem, Pozsonyi Ádám pedig részletesen tárgyal: az a bizonyos zseniség kérdése.

Az Ady-vitában a helyes megközelítés ugyanaz, mint az irodalom és a politika találkozásánál máshol is egyébként: irodalmi érvekkel nem igazolhatunk közéleti érveket és fordítva. Az is érdektelen, hogy az illető magánemberként utálatos vagy éppen elbűvölő volt, esetleg összetett jellemként, mint oly sokan, akár mindkettő egyszerre. Ádámnak tökéletesen igaza van abban, hogy nincsenek keresztérvek. Csak a mű számít, magam is ezt gondolom.

Csakhogy – és itt következik Raffay Ernő igazsága – annak részletes taglalása, hogy az illető számottevő irodalmi munkássága mellett az, hogy milyen politikai elveket vallott, úgyszintén hozzátartozik az életmű megítéléséhez. Ilyenkor nem irodalomról beszélgetünk, hanem a történész szempontjai alapján mondunk valamit például a politikai publicisztikákról. Amelyek – nem mellesleg – évtizedeken át rejtve maradtak a nagyközönség előtt, és aligha véletlenül: Ady Endre vad, ostoba és totálisan elfogult közéleti írásait sokszor még azok is restellték, akik a költőnek nagy csodálói voltak. Ezekben semmi mást nem olvashatunk, mint nagy-nagy pózolással és alaposan felülértékelt tehetséggel közzétett kívánságlistákat a magyar történelmi osztályok elmúlásáról, a keresztény egyházak kicsinálásáról, a zsidó-magyar nászról (amelyből szerinte új népnek kéne születnie), a Tisza István iránti feneketlen gyűlöletről, a szabadkőművesség hasznáról és a szocialista (!) forradalom eljöveteléről.  

Nem lehetünk elég hálásak Raffay Ernőnek, hogy Ady keresztényellenes, szocialista és szabadkőműves gondolkodását és kapcsolatrendszerét elénk tárta. A száz évnél is régebben, még a költő életében elterjedt kultusz ugyanis teljesen eltakarta előlünk Ady egyik arcát a sok közül: a szenvedélybetegsége és költséges szenvedélyei miatt prostituálódott alkotóét, aki leginkább szánalomra méltó. Mindenkinek érdemes elolvasnia ezeket a könyveket, ha szeretne kimozdulni egy kicsit a szellemi komfortzónájából, ahova középiskolai tanulmányai után elhelyezkedett.

És akkor most a költészetről és a zseniségről. A nagy titokról, a hát, Istenem, neki mindent szabad attitűdről.

A helyzet az, hogy zseninek nevezni valakit színtiszta magánjog. Ádám barátomnak Ady a zseni, nekem pedig, mondjuk, Arany János, Ottlik Géza, Kodolányi János.  

A Kárpát-medencében zseninek azt nevezzük, akinek gyorsan felível a pályája, mert gyermekkorában bekapta a zsenikapszulát, a környezete persze nem nagyon értette, mit miért tesz, de olyan műveket hozott létre, amelyek félreérthetetlenül jelzik a géniuszt, ezért nagyjából és egészében bocsánatos minden magánéleti, közéleti melléfogása. Fontos az is, hogy a zseni gyorsan kihunyjon, lebucskázzon az égről, mint a hullócsillag, mert minél inkább tragikus a vég, annál inkább zseni. Józan életű, rendre nyolctól délig alkotó, kicsit papucs kispolgár nem lehet zseni, ez az elnevezés csak a kérlelhetetlen életűeknek jár. És egyúttal felmentés mindenre, rossz természetre, elleplezett ellentmondásokra, politikai prostituálódásra.

Mondom, mi, magyarok így látjuk a zseniket. Ennek azonban az veszélye, hogy magát a zseniséget, a zseni mibenlétét nem tisztáztuk.

A szomorú helyzet az, hogy mindenkinek más a zseni. Van, aki nem értékeli van Gogh képeit, és azt mondja, hogy bár eredeti és fontos alkotó, nem a kedvencem, és nem is őt tartom zseninek. Hanem helyette mondjuk Rembrandtot. Az ő képei tartanak tükröt nekem, azoktól leszek jobb ember, azokból merítem a katarzist, a megtisztulást, ő robbantja fel az érzéseimet, ráz fel, gondolkodtat el. Abszolút önkényes, kit nevezek zseninek, sokszor pusztán alkatom, ízlésem dönti el. Egyéni jogom, hogyan rendezem el a látottakat, hallottakat, olvasottakat magamban.   

Szerintem Ady Endre nem volt zseni. Jó, egyedi költő volt, sok-sok újszerű és fontos verssel, de a pojáca természetét saját céljaikra felhasználó támogatói érdekében állt, hogy zsenivé dagasszák: hát, meg is tették a befolyásolás minden klasszikus eszközével. Ady művei meg olyanok, amilyenek. Akad köztük remek darab, újszerű is, de sokszor csak így születtek átlagos hajnalokon.

Ady bravúrköltészete, amely egészségtelen mértékben duzzad az egótól, a saját maga által is vallott és közvetített zseniképtől, s amely nem pusztán irritáló, de olykor nevetséges is, úgy száz esztendeje ráterpeszkedett az irodalmi ítéletalkotásunkra is. Észre kéne vennünk, hogy irányított kultuszának csakis rajongói léteznek, a tárgyilagos bírálatnak máig kevés a tere. Ady Endre egyszerre szuper-Wass Albert és szuper-Esterházy, egy sajátos politikai-irodalmi kultusz megbírálhatatlan főalakja, aki zseni, pont. Õ maga lett a magyar költészet, és rajta kívül ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Ady egyik legfontosabb, egyúttal méltatlanul keveset olvasott irodalmi értékelését kortársa és megfigyelője, Kosztolányi Dezső végezte el. Õ pontosan azt mondja, amit én is itt, feljebb: Ady jelentős, de felülértékelt költő, rengeteg rossz verssel, kultusza pedig politikai indíttatású. Kosztolányi joggal hánytorgatja fel Adynak a kibírhatatlan pózolást, megállapítja, hogy matinék hőse lett, a nem olvasott, nem művelt, egypólusú irodalomfogyasztók bálványa. És mondja még tovább, szól az értékeiről is, érdemes elolvasni Az írástudatlanok árulását.

Erről persze újfent nem szóltak nekünk az irodalomórákon. Nem mondták el, hogy a munkát nem lehet megspórolni, hogy nem csak az a zseni, aki állandóan azt mondja magáról, és hogy a zseni nem univerzális fogalom, amely előtt egyszerre hajbókolnunk kellene. És azt sem mondták el, hogy minden a mi fejünkben dől el, mi választjuk meg a hőseinket, nem pedig a kánon és a zsenikultusz megalkotói.