Nehéz lehet ma meggyőződéses ellenzékinek lenni Magyarországon. Nem elég, hogy Orbán harmadszorra nyerte meg kétharmaddal a választást, az ellenzékiek arra is képtelenek, hogy saját közösségeiket egyben tartsák. Kutyakomédia minden egyes nap az ellenzéki politikában: valaki kilép, egy „független” belép, a cukivá vedlett Jobbik pedig – miközben médiájuk ostorozza az állítólagos kormánypárti „cenzúrát” – kizár mindenkit sorai közül, aki más véleményen van.

Kezdjük a libsikkel és a balosokkal. Nem győztük hallgatni, hogy micsoda skandalum, hogy a liberális média nem jutott be a konferencia egyetlen programjára sem. A szokásos újságírói logika: ha egy újságírónak a kislábujjára lépnek, az azonnal nemzetközi, globális, sőt galaktikus botrány. Ugyanezt a műsort láttuk akkor is, amikor Simicska elbocsátott légióját kellett gyászolni. Hiszen ha újságíró kerül nehéz helyzetbe, az kivételes tragédia. Amikor a rendszerváltás után százezrek munkahelye szűnt meg, arra pedig a „kérem, ilyen a piacgazdaság” volt a válasz. Õk ugye nem voltak újságírók.

Szerencsére az egyik liberális orgánum mégis bejutott Milo Yiannopoulos előadására, és a beszámolóból kiderül, milyen páratlan értéket semmisítettek meg a konferencia szervezői azzal, hogy a többiek nem lehettek jelen. Egy fájdalmasan hosszú beszámolót írtak, amelynek a lényege az, hogy az előadó nem akadémiai székfoglalót tartott. Köszönjük. Ahhoz, hogy ezt észrevegyük, tényleg szükségünk volt a valódi, igazi sajtó közvetítésére.

Aztán itt van a mi kedves kaszáskeresztes rozmárunk a Bétahírtől, aki szerint a meghívottak által elmondottak nem érintenek bennünket, és bár ezek bátor emberek, az ő konfliktusuk importkonfliktus. Viszonylag nagy szerencse, hogy annak idején, amikor a szépreményű liftügynök néhány szektás anticionista rabbival parolázott, akik Izrael elpusztításáról álmodoznak, az nem volt importkonfliktus, az egyenesen a magyar nemzet szívének közepébe vágott. De ezt is elfelejtettük már – mindenesetre nem mi tehetünk róla, hogy a csicskapárt nyolc év alatt a kurucinfótól Heller Ágnesig jutott. Õ lett a hősük, meg a belpesti liberális megmondóelit többi szavatosságát vesztett arca.

További szépsége a jobbikos romantikus andalgásnak, hogy analógiát állít (a jó éttermiségi analógiákban gondolkodik!) Kádár nyugati marxistái és mondjuk Milo Yiannopoulos között. Végül is néhány ruszki hadosztállyal és akasztott forradalmárral most kevesebb van, de valóban ül a hasonlat, és ilyen alapon Orbán és Hitler között is van analógia, hiszen mindkettejüknek a két füle közé szorult a feje.

A libsi, jobbikos és egyéb ellenzéki sajtóbeszámolókból ugyanaz árad, mint TGM szófosásából – a keserűség. A keserű lemondás hangjai ezek, mert nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a magyar jobboldal képes egy ilyen sikeres konferenciát összehozni, és hogy képes a nyugati világ meghatározó véleményvezéreit idehozni, akik – bármilyen meglepő is ez számunkra – ránk tekintenek példaképként, akik szerint tőlünk van mit tanulni.

Tetszettek volna jobb konferenciát csinálni. Lajostól volt pénz bőven.

Csakhogy nem tudtak, és nem a pénz, paripa, fegyver hiánya miatt. És nem is az elnyomó orbáni propagandagépezet miatt, bár a teljes ellenzék a jobbikosokkal együtt sikeresen elsajátította a nyugati baloldalon oly jól ismert áldozati kultúrát: mink, kérem, el vagyunk itt nyomva. Nem. Azért képtelenek bármi ilyesmire, mert nincs ötletük, nincsenek elgondolásaik, nincsenek hőseik, nincsenek karaktereik, akik éles és tartalmas üzeneteket hoznának. Csak a keserűség maradt nekik és a sivatag. 

Épp ezért a jól bevált, sértettségből fakadó taktikát alkalmazzák: megpróbálják jelentéktelenné tenni azt, hogy a magyar jobboldalnak vannak ilyenjei: irreleváns, amit mondanak, és hiteltelen figurák. Szebb napokat látott szerkesztőségek lehorgonyoztak az erényfitogtatás mellett, úgy gondolják, mindenki nekik tartozik beszámolóval perplexusaikkal, inkonzisztenciájukkal, tökéletlenségükkel kapcsolatban, az ő színük elé kell járulniuk a gyóntatófülke helyett. Bezzegkonzervatív és bezzegkatolikus szobanövények akarják megmérni, mennyire konzervatív és katolikus Milo Yiannopoulos – az a Milo, aki nap mint nap vásárra viszi a bőrét, és halálos fenyegetéseket kap a radikális baloldal és a radikális iszlám részéről.

Bitch, please.

Ennyi maradt az ellenzéki éttermiségből. A Muppet Show házsártos öregjei, akik szerint nekik születési előjoguk, hogy mindent és mindenkit megítéljenek, és felháborodnak azon, hogy e feltételezett tekintélyüket senki sem ismeri el és senki sem kíváncsi rá.