A valóság tagadása. Milyen sokszor mondják, írják elemzők. És mégis mennyire pontos.

Ha Macron vasárnapi vereségének fogadtatására gondolok, lehetetlen jobban leírni azt, ami Franciaországban történik. A legbizarrabb felmérést szerdán olvastam – a Paris Match készíttetett egy egészen komikus közvélemény-kutatást. Azt mérték meg, hogyha most elnökválasztás lenne, és nem uniós választás, akkor mennyit kapna Marine Le Pen (a győztes) és Emmanuel Macron (a vesztes). Mintha ennek ebben a pillanatban lenne bármilyen értelme. Illetve bocsánat. Van. Mert hát mi másért készíttették volna, mintsem azért, hogy meg lehessen írni, át lehessen vetetni a politikai napilapokkal: bizony a felmérés szerint Macron nyerne, ha elnökválasztási első fordulóról lenne szó. Vagyis: nem ér a nevem, ami volt, az nem számít. Ez csak uniós választás volt, nem is érdekes az eredmény. Nem érdekes az, ami megtörtént, ami tény (Macron kikapott), sokkal érdekesebb viszont a fikció. Annak van súlya ezek szerint, hogy mi lenne akkor, ha. És nem annak, ami van.

És persze jött az eredmény relativizálása, sőt becsmérlése is. A hátrányosabb területek lakói szavaztak Marine Le Penre (ez így persze nem is igaz), sőt a Le Figaro egyenesen arról elmélkedett, hogy a rabok között Marine Le Pen a legnépszerűbb. Azaz, csak a bűnözők segítségével tudott nyerni Marine Le Pen. A törvénytisztelő emberek Macront szeretik, a vétkezők meg Marine Le Pent. Így ez szinte nem is siker. Így nem is győzelem. Sőt. Könnyű eljutni odáig, hogy az erkölcsi győztes Emmanuel Macron – a legnépszerűtlenebb francia elnök.

Írjuk le tehát ismét az igazságot: Marine Le Pen megverte Macront.

Pedig olyan médiahátrányban kampányolt Marine Le Pen, ami elképesztő. Amikor néhány magyar ellenzéki politikus arról panaszkodik, hogy mindössze az RTL, az ATV, a Népszava, a 168 Óra, az Index, a 24, a 444, a HVG, a Klubrádió (és ezen kívül is csak néhány más médium) áll rendelkezésére, érdemes lenne tanulmányozniuk a francia médiahelyzetet. Hogy a nemzeti jobboldalnak milyen megszólalási lehetőségei vannak az országos médiumokban, a hivatalos pártvezetői vitákon túl egy-egy kampányban – szinte semmi. És az is tanulságos, hogyha bekerülnek egy-egy tévéműsorba, ott hogyan bánnak velük.

Amikor megnéztem a TF1 választási műsorát – újabb közhely –, nem hittem a szememnek. Nem, azon nem csodálkoztam, hogy úgy képzelték el a nemzeti jobboldal és Macron pártja közti vitát, hogy Macronékat két ember képviselte, Marine Le Pen pártját viszont csak egy. Marine Le Pen képviselője azonban csodálkozott, szóvá is tette. Ugyanis a semleges szakértő Daniel Cohn-Bendit volt. Semleges szakértő… Ősszel napokig arról lehetett olvasni, hogy Macron őt akarja európai parlamenti listavezetőnek. Az volt a trükk, hogy mintegy szondázták a közvéleményt. Mit szólnak a pedofil botrányai után Cohn-Bendit jelöléséhez. Nem volt kirobbanó a siker, ezért gyorsan bejelentették, hogy Cohn-Bendit nem vállalja. A szereplési mániás, hiperagresszív Cohn-Benditről ez könnyen hihető. Nem vállalta. Hát persze…

Mindenesetre ezek után elég nehéz őt Macrontól független, semleges politikai elemzőnek tekinteni, nem beszélve arról, hogy baloldali uniós képviselő volt korábban. Ez nem tetszett – joggal – a nemzeti jobboldal képviselőjének. Hogy miért kettő kontra egy az arány. Ezután a műsorvezető pimasz szavakkal kioktatta, hogy Cohn-Bendit egy nagy szemtanú, kvázi semleges. (Nagy szemtanú…) Miután ezt ellenfele vitatta, Cohn-Bendit trágárul üvöltözni kezdett vele. A nemzeti jobboldali EP-képviselő pedig válaszolt, persze ő is kiabált. De az igazán abszurd jelenet ezután jött: a helyéről felugráló, példátlanul durván üvöltöző Cohn-Benditet eszükbe sem jutott csitítani (rendreutasítani hogy is merték volna, ezért írok csak csitítást, egy nagy szemtanút nem lehet csak úgy rendreutasítani), Marine Le Pen képviselőjével viszont agresszív és megalázó stílusban beszéltek, kizárólag őt fegyelmezték. Mint egy idiótával, úgy beszéltek vele. Hiszen tudják: megtehetik.

Ha a valóságtagadásról beszélünk – nem, nem a magyar ellenzék valóságtagadására akarok rátérni, hagyjuk most a magyar ellenzéket és az őket helyettesítő propagandasajtót, miszerint a képviselői helyek 64%-át megszerezni és 13 képviselőt az Európai Parlamentbe küldeni búslakodásra okot adó, rút kudarc, ellenben 4 darab képviselőt küldeni meg kirobbanóan pompázatos siker –, tanulságos a francia hagyományos jobboldal viselkedése is.

Ha alaposabban tanulmányozzuk a francia néppártot, a Republikánusokat (LR), nagyon könnyen megérthetjük, hogy mi lehet az Európai Néppártban. Állandó megfelelési kényszer a balközép felé, rettegés a szuverenistáktól, értelem nélküli középre húzódás, vagy éppen megpróbálni harcolni az alapértékekhez ragaszkodó, emiatt bevándorlásellenes politikusokkal. Az elmúlt 15 évben gyökeresen megváltozott Franciaország, kialakult a bevándorlók párhuzamos társadalma – erre azért egy normális jobboldali pártnak reagálni kellene. Voltak persze szerencsésebb időszakok, amikor egy-egy jelentősebb politikus vezette a jobbközépet – elsősorban persze Nicolas Sarkozy. De Laurent Wauquiez, a francia történelem legfiatalabb egykori minisztere, Sarkozy valóban tehetséges tanítványa is ígéretesen indult, amikor másfél éve átvette a pártot. Csak hát a vezetőtársak, az árulók, a középre húzódók… Elég nehéz így eredményt elérni. Így lett aztán a vasárnapi bukás, így lett a francia jobbközép, a gaulle-ista párt valaha volt legrosszabb eredménye.

A listavezető egy 33 éves, mélyen és deklaráltan katolikus filozófus volt. Francois-Xavier Bellamy. Nagyon okos ember és nem különösebben tapasztalt politikus. Igen, követett el hibákat. Például egy annyira szekularizált társadalomban, mint a francia, egy erőszakos kampányban arról beszélni, hogy ő személyesen, a lelke mélyén ellenzi az abortuszt, hozzátéve persze, hogy politikusként semmilyen szigorítást nem vezetne be, azzal a veszéllyel jár, hogy ellenfelei kiforgatják a szavait. De ennek ellenére, a vesztes választás után azzal bírálni belülről a pártot, hogy tulajdonképpen az LR a többségtől elszigetelt, keresztény közösséggé vált és kvázi emiatt omlott össze – elég abszurd. Sőt, ha kicsit érzelmesebben fogalmazunk, nyugodtan mondhatnánk, hogy vérlázító. Communautarisme chrétien, a változást akaró fiatal LR-generáció véleménye ez (élén Guillaume Peltier-vel). Communautarisme. Szociológiailag persze általános értelemben is használják, de a francia politikai nyelvben ezzel a szóval jelölik a többségi francia társadalomtól elkülönülő muszlim, párhuzamos társadalmat. Nem véletlen az utalás. Azaz, a pártvezetést bírálók szerint – persze, kimondatlanul – az LR ugyanolyan elkülönülést csinál, mint amit a muszlim közösségek. Csak az LR-ben ez az (elítélendő) elkülönülés keresztény alapokon nyugszik. És erről beszélnek egy jobboldali, konzervatív pártban… És nyilván ennek megfelelően akarják majd alakítgatni, nyilván baloldali irányba. Remélhetőleg nem fog sikerülni.

Pedig milyen érdekes: az LR addig növelte népszerűségét, ameddig a határok védelméről, a bevándorlás problémáiról, a nemzeti identitásról beszélt. Mihelyt jött az óvatos nyámmogás, az egyrészt-másrészt – a már 15,5% százaléknál tartó párt drámaian zuhanni kezdett, 8% lett a vége.

Érdekes interjút adott a Le Figarónak a Sorbonne professzora, Benjamin Morel az uniós választás után. Azt mondta: az LR, azaz a Republikánusok megmaradt szavazói sokkal közelebb vannak a nemzeti jobboldalhoz, az RN-hez (Marine Le Pen győztes pártjához), mint az LR képviselői, politikusai.

Hát persze. Ez a letagadhatatlan valóság.