Gyakran látom különféle vitákban – akár a migrációról van szó, akár valami politikus művész, vagy közéleti szereplő életéről, vagy mondatairól -, hogy bezzeg Jézus ez így és így csinálná, de ellenben a Géza. (Ide most bármilyen nevet bátran beírhatok.) És alatta sorra jönnek a hőbörgések, hogy nem is igazi keresztény az illető – mondom, akárki -, mert nem így és úgy cselekedett, mondott, vagy gondolt, de holott a Jézus.

És ilyenkor úgy megkérdezném, hogy a Géza (vagy az akárki), vajon tud-e vízen járni, hogy áll a kenyér és hal szaporításával, és megy-e neki a feltámadás?

Mert ha ezekben nem jeleskedik, miféle alapon várjuk el tőle az abszolútumot más tekintetben.

Keressük a tökéletest. Mert az ember már csak ilyen.

Ha akarom vallási alapon, ha akarom materialista szinten. Holott az emberi történelem – vagy akár a művészet – a tökéletlenség története. A tudomány is mindig leírja: „Jelen tudásunk szerint”.

A fajok fennmaradása, alkalmazkodása gyakorlatilag úgy történik, hogy a sejtreprodukció során nem mindegyik ismétlési folyamat sikerül tökéletesen. Ezt hívják úgy: mutáció. Ha ez nem lenne, az évmilliók alatt megváltozott körülményeket nem tudná követni az élő szervezet.

A művészet is a tökéletlenséget ábrázolja. A csodabogár tudóst, aki ahelyett, hogy minden nap elvégezné a munkáját szorgosan, mint munkatársai, titokban valami fura dolgot keres a laboratóriumban. Vagy a hivatalnokot, aki gyakran álldogál a templomkert bejáratánál, és valami különös dolgot csinál hajnalonként. Vagy az embert, aki láthatatlanná vált. A hőst, aki egyedül szállt szembe a százszoros túlerővel, pedig értelmetlennek tűnt, és egészséges lelkű ember nem tesz ilyesmit. Háry Gyula városképein az ember elámul azokon a fura vöröses kéményeken, pedig egy kémény nem így néz ki.

A tökéletes kémény bizony érdektelen. Mint ahogy az a kémény is, ami már nem is hasonlít kéményre. Ami már annyira tökéletlen, hogy nem is emlékeztet a tökéletesre, az azért érdektelen, mert elvesztette a viszonyítási alapot, így nem kelt feszültséget, és meg sem döbbenünk a tökéletlenségen. Ez a modern művészet.

Kétfajta utópista létezik.
Az egyik álmodozó (szocialista, kommunista, stb.) úgy gondolja, hogy az ember majd a jövőben, a technikai és társadalmi forradalmak hatására megváltozik. Más lesz. Tökéletesebb.
A másik álmodozó – transzcendens, metafizikus, szakrális stb.-, meg szentül hiszi, hogy az ember, valamikor a (dokumentálatlan) múltban egykor valami más élőlény volt. Nem olyan tökéletlen, mint most.
Nehéz eldönteni melyik károsabb és idegesítőbb.

Sokan hajszolják az abszolútumot. Hirdetik is.

Magam is ismerek ilyen embereket. Ilyenkor mindig gyanakszom. A hibátlanság felmutatása gyanús. Nem emberi. Nem kapcsolódik az élethez. Épp ezért hazug.

A mindenkit hangosan megértő liberális, vagy a minden szabályt hangosan betartó katolikus.

Az ilyet kerülöm. Ha valakit megismerek, keresem mindig a kis hibákat. Mert ha kis hibát találok, valószínűleg nincs nagyobb baj. Mert jegyezzük meg, ha valaki nagyon humanista, világmegváltó, szabálykövetőnek harsonázza magát, az mindig gazember.