Keskeny Károly valami bevásárlásból jöhetett, mert a kezében kosár lógott, belőle pedig csomagok kandikáltak. Kissé különös volt barátunkat ilyen helyzetben megfigyelni, lévén eddig kizárólag olyan jelenetben láthattuk őt, melyben kellékként sétapálca, egy régi könyv, esetleg zsebóra szerepelt, semmiképp nem holmi kosár élelmiszerekkel.

Mentségére szóljon, hogy a kosár fonott volt, ósdi és nem túlzottan praktikus.

– Jövök haza a boltból a napi szalonnaadagommal – kezdte, mikor letelepedtünk –, s látom, hogy a postaládák alatt egy nejlonzacskó hever. Ronda nejlonzacskó, rikító színekkel, valami chipset zabáló haladó szellemű idióta szórhatta el.

– Ezek miatt pusztulnak ki a védett fajok! – füstölögtem. – Tönkreteszik a tiszta, ártatlan és jóságos természetet.

Eszembe jutottak a rózsás flamingók, amint repülnek az égen, naplemente az Andokban, aranyló kalász az Alföldön, vízesés, elefántcsordák, csicsergő madarak és játékos nyuszik szökellése a mezőn. Egy gólya a kémény tetején.

– Ah! A természet tökéletes!

Aztán a flamingók után eszembe jutott a kardfogú tigris. Tényleg, az hol a csudában van? Kinéztem a ház elé, de sehol. Egy veréb lépegetett a szemközti épület ablakpárkányán, a mellette álló garázs tetején pedig egy macska sétált. Fehér macska, itt-ott fekete színű foltokkal. Gyakran látom errefelé ezt a macskát, majd minden nap. Egy időben eltűnt pár hétre, s aggódtam is, hogy nem látom. Zavart éreztem az állandóságban. Az írás sem ment jól. Ha erre haladtam, mindig felpillantottam, vajon előkerült-e már.

Aztán egy idő után meglett.

No, de a kardfogú tigrisről kezdtem beszélni, barátaim. Hol van? – tettem fel magamban a kérdést. – Én nem látom. Dobáljuk pár száz éve a szemetet, de nem sokat változott a világ. Keresse valaki a barlangi medvét meg a mamutot. Az vajon hová lett?

A természet saját magától is pusztít és tüntet el dolgokat, emberi beavatkozás nélkül. És saját magától többet. Sokkal többet. Lehet, hogy az ember az elmúlt pár száz évben hagyott maga után rombolást, de ebből a természet simán talpra áll.

A XVII. században felgyújtott kolostor füstje már nincs sehol. Vagy a világháborúban kilőtt orosz tank bűze sem fojtogat. Az iskolai kémiaórán véletlen kiöntött vegyszer szaga sem facsarja senki orrát. A kardfogú tigris meg a trilobita ellenben a büdös életben még egyszer nem lesz. Ez kategóriákkal nagyobb változás, és ezt nem mi csináltuk. Ha a jóságos természetről beszélünk, nem jut eszünkbe a tövisszúró gébics, mely élve szúrja fel áldozatát, se a lábgomba, se a villámcsapás.

A villámcsapásról mindig megfeledkezünk!

A természet nem jóságos, és nem gonosz, barátaim. A természet nem törődik velünk. Ha mi kárt okozunk, nem neki okozzuk. Magunknak. Mert a koszos víz nekünk rossz, meg a büdös levegő, de a Földnek teljesen mindegy. Kiheveri. Fajok tűnhetnek el, de az élet nem fog. És fajok eddig is tűntek el. Ha elfogadjuk a teremtést, hogyan gondolhatjuk, hogy mi, apró emberek, a pár évtizedes létünkkel, meg a zacskóinkkal majd kifogunk rajta.

Legyőzzük Istent a zacskóinkkal? Vicc, drága barátaim.

Egy automobil pöfögött el mellettünk jól látható bűzt eregetve, Szász Kornél pedig eltette a szivarját, aminek ízét igazából nem szerette, de próbált rászokni, mert látta valami múlt századi elbeszélésben, hogy azt a konzervatív urak szokták.

– Azért a szemetet felszedtem és kidobtam – fejezte be a történetet Keskeny. – Mert engem zavar. Az én röpke létemet. A teremtésnek mindegy.