Félreértés ne essék. Nem a térdeléssel mint mozdulatsorral van a probléma. A lábak berogyasztásának, meghajlításának van hagyománya. Letérdelünk, amikor életünk szerelme elé járulunk és feltesszük a nagy kérdést. Hajlított térdekkel imádkozunk Isten színe előtt. Letérdelünk, amikor tiszteletünket, szeretetünket akarjuk kimutatni.

A térdelésnek azonban van egy sötétebb múltja is. Már időszámításunk előtt bevett szokás volt bizonyos kultúrákban, hogy ezzel az eszközzel alázták meg az ellenfelet, a legyőzöttet. Hiszen a térdelés a tisztelet megadása mellett az emberi testbeszédpaletta másik végletének kimutatására is tökéletes, ami nem más, mint a meghunyászkodás, a könyörgés, az alantas féregség, amely értelmében valaki inkább földre esik az életért, mint egyenes gerinccel vállalná a felelősséget.

A térdelés tehát kétélű fegyver. Egyszerre a tisztelet és a megalázás szimbóluma.

Az utóbbi napokban komoly viták alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy miért térdelgetnek világszerte. 2020. május 25-én Minneapolisban egy rendőr rátérdelt(!) George Floyd nyakára. A büntetett előéletű férfi a rendőri intézkedést követően életét vesztette. A rendőri brutalitást régen nem látott tüntetéshullám követte az Egyesült Államokban, aztán az egész világon. A tiltakozók nagy része vandál üzemmódba kapcsolt. Üzleteket, házakat, utcákat, komplett településeket vertek szét és gyújtottak fel. George Floyd halálát több esetben a rendőrök életével torolták meg. Fekete rendőrök életével is.

A demonstrálók agresszív fellépése ellen – egyre több esetben – a rendőrség nem szakszerűen, határozottan lép fel, hanem térdelget. Igen, miközben lángokban áll az Egyesült Államok, azok az emberek, akik tehetnének ez ellen, térdelnek. Ezzel tiltakozva a rendőri túlkapások ellen. Még egyszer! Rendőrök térdeléssel tiltakoznak a rendőri túlkapások ellen, miközben Antifa-huligánok szétverik az országot. Remélem, érezzük a helyzet súlyát.

Nemcsak az Egyesült Államokban rotyog magas hőfokon az elmebetegség. Georg Spöttle barátom posztolt néhány napja egy fotót Kölnből, ahol a helyi rendőrök szintén térdre ereszkednek a tüntetők előtt. Georg írásában azt is megjegyzi, hogy a tiltakozást egyébként nem engedélyezték, illetve a német rendőröknek szolgálatban tilos a politikai megnyilvánulás, ám képzeljék el, ebben a helyzetben ebben senki nem talált kifogást. A hatóság szóvivője is csak annyit fűzött a történtekhez, hogy „ez a kollégák spontán megnyilvánulása volt, amellyel elítélték a rasszizmus minden formáját”. Eközben Németország egyre több nagyvárosa is lángokban áll az Antifa „ténykedése” folytán.

A térdelésmizéria ebben a kontextusban egyébként nem most kezdődött. 2016. október 6-án Colin Kaepernick térdre ereszkedve hallgatta az amerikai himnuszt. Az NFL-játékos már 4 évvel ezelőtt így tiltakozott a rendőri erőszak és a rasszizmus ellen. Korábban soha nem volt példa arra, hogy egy amerikai ember nem állva, a szívére tett kezével énekelte volna az ország dicsénekét. Kaepernick térdelését aztán természetesen átvette a fél NFL meg a többi sport is az Egyesült Államokban, ezzel óriási politikai botrányt kiváltva. Donald Trump többször is megszólalt az ügyben, az amerikai elnök szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki térdre ereszkedve hallgassa az „O say, can you see, by the dawn’s early light. What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming?” sorokat.

Ha már sport! A mostani térdelési hullám sem kerülheti el sportolókat. A hamarosan kezdődő Forma–1-szezon előtt Lewis Hamilton kezdte el győzködni versenyzőtársait, hogy mindenki térdeljen majd le az Osztrák Nagydíj kezdete előtt. A többi pilótának egyelőre nem tetszik a nyílt politikai véleménynyilvánítás ötlete.

Térdeljünk le a szerelmünk vagy Isten előtt, de anarchista, gyújtogató, balhés antifák előtt ne. Sokkal célravezetőbb lenne kialakítani a békés együttélés lehetőségét. Nem kell rasszistának lenni egyik irányban sem, és akkor nem kell meghunyászkodni sem. Ez a túltolt politikai korrektség nem vezet jó irányba. Ez egészen biztos.

Látva az elmebeteg világunk megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb történéseit, mindig jóérzéssel tölt el magyarnak lenni. Itt, Európa közepén az abnormalitás egyelőre képtelen utat törni magának. Látjuk, hogy próbálkozások vannak, de a józan ész eddig szerencsére minden esetben győzedelmeskedett.

A térdeléstől pedig Jókai Mór szavaival búcsúznék:

„Magyar ember sohasem szokott térdepelni, magyar ember nem térdepel senki előtt, még ha koldus is, még ha bűnös is, még ha megölik, sem térdel.”

Tartsuk magunkat Jókai Mór 1854-ben, az Egy magyar nábob című regényében megfogalmazottakhoz, és akkor nagy bajunk sem eshet.