Az ember most már nehezen dönti el, hogy ezek viccelnek vagy komolyan gondolják. Az, hogy pofátlanul hazudnak és másítják a valóságot, az nem kérdés. De hogy tudják, s cinikusan röhögnek, vagy maguk is elhiszik. Elhiszik önnön nagyságukat, s maguk hordják a koszorút a saját szobrukhoz. Ezt kell eldönteni.

„Mindenkinek máskor esik le a tantusz, hogy tényleg vége. Nekem akkor jött el a Pillanat, napokkal-hetekkel azután, hogy a Geci-Balfasz Koalíció a totális szűklátókörűséget a fokozhatatlan bénázással ötvözve megsemmisítette a legjobb dolgot, ami 2000 óta Magyarországon létrejött, amikor ma délelőtt megláttam ezt a fotót. Amin az látható, amint Szupercella Tamás éppen leszedi az emléktáblámat az indexes asztaláról. Ezt a táblát akkor kaptam ajándékba a szerkesztőségtől, amikor életem legjobb 12 éve után eljöttem az Indexből. Máig nem értem, hogy tudtam kibírni zokogós összemlás nélkül, amikor az utolsó napomon megláttam az asztalom sarkán (…) Most én kértem meg a Tomit, aki utánam megkapta az asztalomat, hogy szedje le a táblát, nehogy Ezeknek a kezébe kerüljön.”

A buborékon és a percemberek világán kívül méltán senkit nem érdeklő Szily László – a 444, korábban az Index újságírója – posztolta ezt a Facebookon. És szerintem komolyan gondolja. Bangóné még nem gondolta komolyan, hogy ha lefekszenek a földre, és rettegést mímelnek, akkor tényleg üldöztetve vannak, és tényleg el van nyomva. „Kurva erős kép lenne, hogy lefekszünk a lépcső elé.” Ennyi. De a Szily tuti, hogy maga is elhiszi.

Erről nekem beugrik egy történet, amit még Móra Ferenc mesélt el egy írásában. A halhatatlan íróasztal. Ez a címe. Elbeszéli, hogy amikor a Szegedi Naplónál kezdte, a szerkesztő leültette, s mondta neki, hogy ugyan a fizetés kevés, csak 100 korona, de vigasztalja a tudat, hogy ennél az íróasztalnál ült, és dolgozott maga Mikszáth Kálmán.

Móra meg is illetődött, és boldogan írt kevés pénzért, a recsegő asztalt oda nem adta volna semmi pénzért, amikor pár hónap múltán jött egy új alkalmazott, egy iruló-piruló kezdő, s a szeme előtt játszódott le a történet pontosan így. Végigtapasztalta aztán az évek folyamán Mikszáthnak vagy öt íróasztalát, míg végül maga lett a főszerkesztő, s egy napon az új gyakornoktól megkérdezte:

– Mondja, fiam, mennyi fizetése van magának? – Százötven korona, szerkesztő úr. – Hm, hm – köhögte el magát az író –, hát nem sok, nem sok az ilyen háborús világban. De pótolja ki az a tudat, hogy ennél az íróasztalnál alkotta halhatatlan remekeit Mikszáth Kálmán.

Szóval nekem ez ugrott be, meg a Beszterce ostroma, az Új Zrínyiász, a Két választás Magyarországon, és egy teljes életmű, ami a XIX. század legnagyobb regényírójához kapcsolható.

S a Szily?

„Hiába szar a kínai foci, a legkeményebb rajongók óriási cselt vetettek be, hogy meccset nézhessenek végre.” Meg: „A rendőrség szerint villanyszerelők írták ki az ünnepeltnek, hogy 44, a járókelők szerint SS-jelvényt lógattak ki Leányfaluban.”

Hát nem tudom, azért az Új Zrínyiász egy kicsit más.

„Minden morbid vicc és túlzás nélkül olyan volt nekem ez a pár hét, mintha egy családtagom halt volna meg. Eddig annyira nem tudtam felfogni az Index halálát, hogy még hallottam a szuszogását a szomszéd szobából, meg a csoszogását a padlón. Most egyszerre rájöttem, hogy meghalt és nem lesz többé.”

Mondom, ezek tényleg elhiszik.

Úgy látszik, Szily is csak abban a témában szeret ironizálni, meg a „világon semmi nem számít, és semmi nem érték” cinikus hozzáállást propagálni, ami őt nem érinti. Ha róla van szó, rögtön jön a pátosz. Micsoda pozőr.

S ha már tábla. Mennyivel tisztességesebb, amikor ki van téve a bérház falára:

„E házban dolgozik Suhajda Gerzson képkeretező és tetőfedő.”