A Vona Gaby és a Jobbik valagában tartós otthont berendező Magyar Nemzet és felesék is igyekeznek védelmükbe venni a szebb napokat látott történészt, Anne Applebaumot, aki azt állítja, hogy Schmidt Mária az ő engedélye nélkül közölte beszélgetésüket, méghozzá szerkesztett formában.

Vagy így volt, vagy nem. És a kelleténél több bennem a kétely azzal kapcsolatban, hogy Schmidt Mária valóban felrúgott-e bármilyen íratlan megállapodást, ugyanis Applebaum azóta sértett dúvadként turnézik a világban, amióta az ura nem külügyminiszter. Ami persze sérelemként érthető, csak akkor fölösleges a nagybetűs Szakma fennkölt elveire hivatkozni. (Nem is annyira új a hiszti Applebaumnál, már tavaly elővezette azt a Mandinernek – ahelyett, hogy ezt a műsort inkább vasalás közben adta volna elő otthon. Az bölcsebb és szakmaibb is lett volna.)

A legszebb az egészben, hogy felesék már a címben is a „legismertebb Kelet-Európa-kutatóként“ mutatják be Sikorskinét, ám a Schmidt Mária által közölt beszélgetésből kiderül, hogy az ismertség nem azonos a felkészültséggel. Még ha szerkesztett is a beszélgetés, Applebaum nem jelezte, hogy a leirat valótlanságokat tartalmazott volna, eszerint az alábbi kérdezz-felelek elhangzott:

Ez az epizód annyira kínos, hogy bármelyik végzős gimnazista fizikailag is érzi a szekunder szégyent. Ha a térség „legismertebb kutatója“ szerint a Horthy-érában egypártrendszer volt Magyarországon, akkor mi kell ahhoz, hogy valaki a térség legismertebb kutatója legyen?

Persze voltak, akik sokáig azzal tömték a nebulók fejét kicsiny hazánkban, hogy a Horthy-rendszer diktatúra volt – a bolsik. És láss csodát, Applebaum legutóbbi nagyívű semmitmondásában többek között épp a magyar kormányfőt, a PiS elnökét és Donald Trumpot nevezi „neobolseviknak“. Kaczynskit bizonyosan nem azért említi Applebaum, mert a férje pártjának riválisaként győzött a PiS a választásokon. Ilyen elfogulatlansággal aligha vádolhatnánk a történészt korábbi megnyilvánulásai tükrében.

Nos, a fenti gonosz erőket Applebaum azzal vádolja, hogy „nem igazi konzervatívok“ (ez egy itthon is ismerős, számtalanszor paródiába fulladó mutatvány a szadi árváktól vagy valamelyik balliberális gettó nagy szellemeitől), hanem „alt-right“ neobolsevikok, azaz radikálisok, akik felforgatják a létező világ rendjét. A „létező világ“ alatt persze azt kell érteni, amire Applebaum gondol, azaz az a status quo, amelyben az amerikai demokrata és republikánus elitek is többnyire ugyanannak a politikai irányvonalnak feleltek meg, apróbb eltérésekkel és kiszolgálták többnyire ugyanazokat az érdekeket. Ebből a szempontból tényleg botrányos, hogy megbontja a meglévő konszenzust egy Donald Trump, aki nem élvezi ezeknek az eliteknek az elismerését, és ezek az elitek nem adtak engedélyt arra, hogy ő elnök legyen. És hasonlóképpen a tengeren innen a friccek által kézi vezérelt, bukott lengyel jobbközép európai és német patrónusai sem adtak engedélyt, hogy a konkurencia nyerjen Lengyelországban. Orbánra meg ezen elitek közül nyilvánvalóan senki nem adott engedélyt. Ezek a pofátlan felforgatók felháborító módszerekkel jutottak hatalomra: választásokat nyertek.

Nem mintha érdemes lenne belemenni a „ki a konzervatív“ című, évekkel ezelőtt már unalomba fulladó játékba, de az Applebaum-féle status quo-őrzőknek (illetve: azt siratóknak) van egy bevált taktikájuk: a példaként hozott bezzegjobboldaliakat kissé átfazonírozva közvetítik a mélyen tisztelt közönségnek (a legviccesebb a gaulleisták beemelése: de Gaulle pont, hogy forradalmian cselekedett, újraalapította a francia politikai közösséget, kapta is érte a fasiszta jelzőt 0-24-ben, kicsit sem volt a status quo őrzője, ahogy a legtöbb „konzervatív“ sem a 20. században). Erre jó példa az angolszász „burkeiánusok“ említése, akikre a névadó nyomán Applebaum szerint az jellemző, hogy a szabad piacot, a szólásszabadságot és a haladáshit, valamint a radikalizmus iránti szkepticizmust képviselik, illetve az intézmények és értékek megőrzését. Ez persze Burke és a burkeiánusok Wikipedia-verziója, de ám legyen.

Csakhogy Burke épp az ideológiaellenesség megalapítója, úgyhogy hozzákapcsolni merev ideológiai dogmákat, az az első akadálynál való elhasalást jelenti. És bár Burke számára az elsődleges célpontot a francia értelmiségiek jelentették, illetve az ő „metafizikai spekulációik“, valamint nem volt éppen barátja a demokratikus eszméknek sem, a fő művében mégis megjegyzi: „I reprobate no form of government merely upon abstract principles. There may be situations in which the purely democratic form will become necessary.” Ennyire vegyük komolyan a szerzőket kedvükre kilúgozó értelmiségiek tálalását. Ha az Applebaum-féléknek igazuk lenne, sosem értenénk meg, mit keres ugyanabban a kánonban Benjamin Disraeli és Margaret Thatcher. (Tényleg, kedves neves kutatók, Thatcher mennyiben volt a status quo őrzője és mennyiben forradalmár, háborús uszító?  És Reagan? Vagy az ilyen „neobolsevik“ felforgatók emléke az idővel megszépül?)

Térségünk legismertebb kutatója aztán így folytatja: „Ezzel szemben az új jobboldal vagy alt-right neo-bolsevikjai nem akarják konzerválni vagy megőrizni azt, ami létezik. Nem burkeiánusok, hanem radikálisok, akik meg akarják dönteni a létező intézményeket“.

Azontúl, hogy e sorokból süt a status quo elvesztése fölött érzett őszinte szomorúság, kiválóan példázza azt, hogy milyen komoly valóságértékelési problémákat okoz, ha valaki a kedvenc ideológiai konstrukcióit helyezi a tapasztalat fölé. Amennyiben a mélységesen tiszteletreméltó, szalonképes európai elit célja a Közel-Kelet és Afrika egy jelentős részének tartós elhelyezése Európában (amiről európai képviselők és a Bizottság elnöke is tanúbizonyságot tett épp a napokban, újra), mégis ki az, aki a „meglévőt“ védi, és ki az, aki fel akarja forgatni azt? Kik azok, akik meg kívánják őrizni az európai nemzetek – legalább a sajátjaik – etnikai, kulturális, vallási összetételét? És kik importálnak radikalizmust ezzel szemben? Való igaz, hogy Kaczynski, Trump, Farage vagy Orbán nem éppen az elitek által kedvelt politikai-gazdasági status quo védői; magyarul nem annyira az elitek által látogatott koktélpartik bensőséges és felszabadult hangulatának a megőrzése a céljuk.

Így a koktélpartikon a neves publicisták, politikusok, üzletemberek hangulatát többnyire nem a környéken bulikázó bevándorlók zavarják, hanem hogy épp milyen pozíciókat veszítettek el akár anyagi, akár szimbolikus értelemben a neobolsevik gazemberek miatt, akik letaszították az általuk kiválasztottakat a trónról.

Donald Trump vagy Steve Bannon megjelenése a politikai csatatéren üdvözlendő jelenség: a konzervatívok túl régóta hódolnak be a liberális establishmentnek, és amit utóbbi meghatároz tiszteletreméltóként és szalonképesként. (Erre utal Applebaum is a cikkében: vannak ugyan bevándorlásellenesek a neobolsevikokon kívül is, de még véletlenül sem adtak okot rá, hogy rasszistának lehessen nevezni őket. Õk cukik.)

Az ugyanis nem vehető komolyan, hogy a példaként hozott „új jobboldaliak“ neobolsevikok lennének. Ahhoz legalább egyszer lövetniük is kéne. Az viszont érdekes, hogy az oltalom alá helyezett Soros, illetve a korábbi amerikai adminisztráció Kelet-Európában zajló rezsimbontogató titkosszolgálati projektjei nem mutatnak-e hasonló jegyeket azzal, mint amikor a bölcs germán titkosszolgálatok lepottyantották Uljanov elvtársat Oroszországba biológiai jellegű tömegpusztító fegyverként.

Na ez az, amiről az establishment sértettjei soha nem fognak egy szót sem ejteni.