Az egyik erősen Macron-barát francia rádióban arról beszélgettek, hogy Macron-kompatibilissé kell tenni a társadalmat. Mert az csak az első lépés, hogy a szocialista párt romjain felépített Macron-párthoz átszivárognak (áruló) jobboldali politikusok. A következő az lenne üdvös, ha a társadalom is Macron felé fordul. Úgy veszem észre, hogy ez az óhaj, ha kicsiben is, de kezd teljesülgetni.

A rekordnépszerűtlen francia elnök egyébként – ahogy júniusban írtam is erről a 888.hu-n – az európai uniós választási vereség után mintha megértette volna, hogy első két elnöki éve maga volt a kudarc. Megértette azt is, hogy minden irányban nem lehet megfelelni (ez az „en meme temps” kudarca), elég a két, nagy oldal felé az adott oldal számára legfontosabb kérdésekben gesztust tenni. És ha ezt ravaszul csinálja, az egyik oldal meg fogja bocsátani, hogy a számára kevésbé fontos kérdésekben az elnök a másiknak hízeleg. A francia jobboldal szavazói között jóval több a tehetősebb ember – a júniusban bejelentett, ultraliberális reformokkal egyértelműen a jobboldal felé tett gesztusokat. Ugyanakkor a baloldalnak, pontosan tudjuk, nagyon fontos az ideológia. Szinte foglyai az ideológiának. Persze, hogy Macron kerüli evégből az identitás, a határvédelem, a migráció lényegi kérdéseit, vagy ha beszél erről, akkor a baloldal számára hiperelfogadhatóan nyilatkozik. És persze klímavédelem meg bevándorlók jogai. Valahogy a francia baloldalt annyira nem zavarja, hogyha egy kormány lelketlen a szegényekkel, ha közben a toleranciáról hallhat elnöki szónoklatokat.

Na, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozni fogok egy Macron-kompatibilis focibíróval is.

A francia futballszövetség kitalálta, hogyha egy meccsen homofób rigmusokat szavalnak a szurkolók, akkor abbahagyják a mérkőzést. Tudjuk, pride-hónap, Coca Cola, satöbbi, a magukat haladóknak nevezők legfontosabb harci terepe lett a homofóbok elleni küzdelem.

Ha van olyan ország, amely évtizedek óta maximálisan toleráns a melegekkel szemben, az Franciaország. A haladók szerint a melegekre természetesen a radikális jobboldal jelenti a legnagyobb veszélyt. Igaz, ennek kissé ellentmond, hogy egészen a legutóbbi elnökválasztásig Marine Le Pen pártjának második embere egy nyíltan homoszexuális politikus, Florian Philippot volt, aki különböző magazinokban rendszeresen megjelent férfi párjával. (Philippot tavaly új pártot alapított, indult az uniós választáson is.) Arról meg ugye nem szabad Franciaországban beszélni, hogy éppen a migránsválság óta kerültek veszélybe meleg emberek Franciaországban – muszlim, meleggyűlölő migránsok miatt. Tavaly az egyik francia közértben is megtámadtak egy nőt, mert a bevándorló úgy találta, hogy a nő leszbikus. Egyszóval, ha valaki egyáltalán fenyegeti a melegeket Franciaországban, akkor azok kizárólag a muszlim bevándorlók.

Nem mondom, hogy sokszor, de évente azért harom-négy focimeccsre kimegyek Franciaországban. Homofób kiabálásokat alig hallottam eddig. Irgalmatlan trágárkodás, a stadionok környékén verekedés és főleg franciaszidás (igen, akármennyire abszurd, a bevándorlók átkozódása a stadionokban is az, hogy „rohadt franciák”) nagyon gyakori, de a homofób kiabálások viszonylag ritkábbak. Meg azért vannak sajátos esetek. Egy vagy két éve voltam egy PSG-Dijon meccsen és azt üvöltötték a párizsi szurkolók a dijoni játékosoknak, erős szavakkal, hogy – elnézést – dugjátok fel magatoknak a mustárt. Ez vajon jogilag minek felel meg? Ez homofób allúziónak számít esetleg csak szimpla trágárság? A liga mostani állásfoglalása szerint ezért is meg kellene állítani a meccset. De hát persze tudjuk, hogy miről van szó. Nem a francia társadalom és még kevésbé a francia stadionok legnagyobb problémájáról. Semmi másról nincs szó, mint a Macron-kompatibilitásról, a „progesszíveknek” való megfelelési kényszerről.

Tehát foci és bírók és homofób rigmusok.

Elindult a francia focibajnokság és az első két forduló csendben le is ment. De aztán jött a Nice-Marseille meccs. Nizzában voltam, kimentem, sohasem voltam még az új stadionban. Hat éve adták át, a 2016-os francia futball EB-re építették. Allianz Riviéra a neve, 35 ezren férnek be, ez egy átlagos szám a francia bajnokságban. Az első osztályú csapatok felének ennél nagyobb, másik felének a nizzainál kisebb a stadionja. A stadion messze van a belvárostól, nagyon nehéz megközelíteni, de azt kétségtelenül jól szervezi meg a város, hogy buszokkal mintegy hazaviszik a nézőket – irgalmatlan sok, ingyenes busz három különböző irányba szállítja a meccs után a szurkolókat. Az viszont abszurd, hogy hat év kevés volt, hogy a stadion környékét rendbe tegyék, állítólag a rengeteg jogi vita miatt veszi körbe a stadion egy részét egy poros földútszerűség. Az is elég furcsa volt, hogy alig van büfé a stadionban, evégből valami elképzelhetetlen hosszú a sor, enni gyakorlatilag semmit nem lehet. Az a veszély nem fenyegetett, hogy beálljak a sorba, mert amíg gondolkodtam, hogy negyedóra alatt sorra kerülnék-e, a büfés bácsi kiabálni kezdte, hogy vége, elfogyott minden. 2019-ben, Nizzában.

De az az egy perc ácsorgás, amíg nézegettem a sort, megérte. A büfé ugyanis közvetlenül a vécé mellett van. És akkor vettem észre, hogy férfiak és nők ott toporognak, és nézegetik, hogy melyik a férfi és melyik a női vécé. Volt, aki nem tudta eldönteni és inkább nem ment be. Volt, akit nem érdekelt, és bement az egyikbe. Nem véletlenül nem tudták, hogy melyik a férfi és melyik a női vécé. Amikor már a második ember káromkodott (az egyik csak úgy, de a másik a genderanyjukat szidta, általában a világnak), akkor tűnt fel, hogy – talán egy vécéfestő képzőművész apró hibájából, talán politikai korrektségből – a férfi vécének és a női vécének is közel hasonló a piktogramja. Alig lehet megkülönböztetni a két ábrát.

Na, de aztán jött a meccs. Mögöttem jó néhány marseille-i szurkoló megállás nélkül zsidózott, ha az egyik, egyébként szőkésbarna nizzai játékosnál volt a labda. Nem vagyok benne biztos, hogy előtte tájékozódtak volna a focista családfájáról, mindenesetre kipécézték valamiért maguknak és mindig azt üvöltötték kórusban: gyerünk, szarzsidó. Húsz-harminc perc telhetett el a meccsből, amikor a nizzai szurkolók kitettek egy molinót, ahol a csapat új tulajdonosán gúnyolódtak, egy francia szójátékot használtak ki: ha akarom, a tulajdonos biciklicsapatára is utalhat, ha akarom, nyelvileg egy enyhe élcelődés a melegeken. Egy idő után jött az újabb felirat, a fociligát szidták, de már egyértelműen. Majd azt kiabálták, hogy „hátulról megdugott fociszövetség”, ennél persze durvábban.

És ekkor jött el a bíró ideje. Ő nem világsztár, mint a Nizza edzője, Patrick Vieira, vagy mint a Marseille kapusa, Steve Mandanda. De azért az ideje eljött. Egy stadionban a legjobb hely (középen) a legfelső sor, onnét lehet átlátni a pályát. Én nem ott ültem, hanem a második vagy harmadik sorban. Lent. Rossz helyen, de nagyjából középen és nagyon közel a pályához. Láttam a bíró arcát. Clément Turpin. Vigyorgott, mosolygott, nevetett, odahívta a játékosokat majd elindult az öltöző felé. Boldogan vigyorgott, hiszen egy csodálatosan korrekt, politikailag korrekt döntést hozhatott. Ő lehet az első bíró a francia első osztályú bajnokságban, aki homofób rigmusok miatt felfüggeszthet egy meccset. Ez igen. Az arcán minden ott volt. A hazug politikai korrektség minden magabiztossága. Az, hogy én az erősekkel vagyok. A győztesekkel. Az nem zavarta, hogy zsidóztak, hiszen tudja, Franciaországban ma ezt a problémát végképp kerülni kell. A bevándorlási válság óta soha nem látott mértékben nőtt az antiszemita erőszak, a zsidó emberek félnek vallási jelképeiket használni, rengetegen pedig kivándoroltak Izraelbe. Úgyhogy zsidózni azt lehet a stadionban. Tudta ezt persze Clément Turpin bíró. Tudta, hogy mit kell meghallani és mit nem.

A meccset aztán folytatták, Clément Turpin bírót másnap megdícsérte a férfi-nő egyenjogúsági államtitkárnő, Macron egyik kedvence, Marlene Schiappa. Róla annyit kell tudni, és ennyi elég is, hogy a francia konzervatív családjogi mozgalmakra azt mondta, hasonlatos a radikális muszlimok mozgalmaihoz. Vagyis, ez az egykori feminista aktivista, baloldali politikusnő dicsérte meg azonnal a bírót. Megérte.

Azóta persze az ügy folytatódik. És a nagy meneteléssel senki sem mehet szembe. Amikor a fociszövetség elnöke (a homofób-ellenes szabályt a liga hozta, tehát nem ők) azt mondta, hogy ne állítsák meg a bírók a meccseket, mert nem szabad összehasonlítani a homofób bekiabálásokat a konkrét antiszemitizmussal, mindenki nekiugrott. Távozzon, takarodjon, menjen nyugdíjba (ez különös kulturált javaslat volt az egyik jogvédő szervezettől, hiszen Noel Le Graet 78 éves, és a politikai korrekt beszédben – máskor – egy ember korára sem illik utalni. Persze, ilyenkor lehet.) A focielnök azóta megijedt, és megpróbálja visszavonni szavait.

Annyit viszont sikerült elérnie a magukat haladóknak nevezőknek, hogy a Nice-Marselle meccs óta sokkal több a homofób bekiabálás a francia focimeccseken. Sőt, sokan nevetségessé tették a politikai korrektségnek megfelelni akaró fociliga buzgalmát. Az egyik meccsen azt a feliratot tették ki, hogy „utáljuk a liga heteroszexuális vezetőit”.

A toulouse-i szurkolók pedig bejelentették, hogy volt edzőjüket, Pascal Dupraz-t nagyon szeretik. És, hogy szimpátiatüntetést fognak rendezni a következő meccsen. Azt fogják kiabálni, hogy gyerünk P. D. Igen: P. D., mint Pascal Dupraz. Úgy ejtik a monogramját, hogy pédé. Pontosan ugyanúgy, mint pédé, azaz (elnézést a durva szóért, de csak így érthető, mert hogy franciául durvaságot jelent): buzi.

Sikerült egy ebben az összefüggésben nem létező (és főleg nem úgy létező) problémából problémát csinálni. Persze, Macron jól jár. Franciaország legnagyobb problémáiról addig sem esik szó.