Kitört a genderháború. A kormány és körei a hagyományok aláásásával vádolja az alakulni készülő szakot, a szak prókátorai pedig tudatlansággal vádolják a fidesznyik és kereszténydemokrata politikusokat, megmondókat.

A trükk majdnem sikerült is, ha nem zavarodnának bele a védelmezők a magyarázatba. Az egyik megfejtés ugyanis az, hogy nincs itt semmi látnivaló, a „gender studies” pusztán a létező nemek társadalmi szerepeit kutatja. Ezért is az a neve, hogy „társadalmi nemek” szak. Aki ismeri a szociológusokat, az tudja, hogy minden olyannal óvatosan kell bánni, ami elé odabiggyesztik a „társadalmi” előtagot: ugyanis

A „társadalmi” kifejezés azt segíti elő, hogy az alkalmazója tudományossá tegyen teljesen triviális, esetleg nem is létező dolgokat. A genderhívők is ezen a vonalon mozognak: ez itt a Tudomány, kérem, a hülye politikus meg azt sem érti, miről beszél.

A szak védelmezői azt mondják, nincs itt szó semmiféle szélsőségről, nem a 72 (vagy mennyi is van most? az ember könnyen összekeveri a szüzek számával, ami a dzsihádisták osztályrésze a paradicsomban) gendert akarják bevezetni, nem az a céljuk, hogy túllépjenek a kuki-nuni tengelyen, vagy ha mégis, pusztán annyiban, hogy magasabb absztrakciós, azaz „társadalmi” szintre emelik a vizsgálatát. Az állítás lényege tehát annyi, hogy ez egy újabb léggömbhámozó szak, aminek semmi értelme nincs, viszont a nappali melegedőben el kell ütni valamivel az időt.

A fentieket követve ugyanis a megállapítás annyi, hogy a „társadalomban” másképp viselkednek a férfiak és másképp a nők, valamint hogy ez változott a történelem során.

Ez a nagy heuréka, de ezt Béla bá is megmondja a Kispipacsban, pedig életében nem járt egyetemre. A társadalomtudományban utazók imádják az ilyen nagy felfedezéseket. Komoly módszertannal és matematikával felrajzolják a hálózatelemzést, majd a végén eredményként megjelenik az a következtetés, hogy az emberek kapcsolatban állnak egymással. Wow. Béla bá a Kispipacsból amúgy ezt szintén tudja, csak nem rajzolgat hozzá ábrákat.

Aztán csak kibújik valamelyik elfogultság a tudományosnak feltüntetett gender leple alól. A genderügyi vitalappá átvedlett Magyar Nemzet egyik legutóbbi publijában például arról van szó, hogy „azt az idealizált férfiképet vizsgáljuk, amely minden férfitól azt várná el, hogy legyen erős, szilárd, jó testfelépítésű, rendíthetetlen stb., s ezzel nagyon nagy súlyt rak a vállukra, vagy amikor az iskolában a fiúk nemi sztereotípiák miatti alulteljesítésének, magatartás-problémáinak jelenségét kutatjuk”.

Majd a retorikai kérdés, egyben legitimációs üzenet is:

„Valóban az lenne ártalmas a családokra, ha kutatjuk és tanítjuk ezeket a kérdéseket? Nem sokkal inkább az, hogy olyan médiaanyagok látnak napvilágot, mint nemrégiben a TV2-n (Ezért imádják a nők a focistákat), amelyben tudományos igazságokként jelennek meg szexista állítások, megerősítve egy idealizált férfiképet? Az ilyen dilettáns, a családokra, kapcsolatokra ártalmas tartalmakkal szemben van szükség felkészült szakemberekre”.

A fentiek alapján mégiscsak hópehelyképzés készül, ugyanis senki nem halt még bele a fenti „férfi sztereotípiákba”, sőt – newsflash – a deszant-bakancsos feministákon kívül a nők többsége is ilyesmit keres. De legalábbis hamar ráunnak a nyivákoló változatra, még ha ki is vannak képezve ideológiailag érzékenységből. Aztán itt van a „szexizmus” is, mint leküzdendő probléma. Ezek szerint viszont mégiscsak ideológiai projektről van szó.

(Szó sincs arról persze, hogy mindeközben a Rambókat keresnék, de ha már dönteni kell, inkább az ahhoz közelebbit.) Ha viszont ez igaz, akkor át kell őket nevelni.

Önmagában ennek túl nagy hatása Magyarországon nem lenne, mert az emberek többsége évek múlva sem fogja ismerni a „gender” fogalmát, a nők továbbra is a férfias férfiakat, a férfiak pedig továbbra is a nőies nőket fogják keresni. Kissé mások a problémáink, mint a fejlettnyugaton, és maximum egy szűk kisebbség engedheti meg magának azt a luxust, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Például én, de én is csak unalomból. A családok pedig köszönik szépen, valószínűleg elboldogulnak a „sztereotípiákkal”, főleg, hogy kisebb gondjuk is nagyobb ennél. Legkevésbé pedig zógenannte „szakemberekre” van szükségük, akik esetleg felvilágosítják őket, hogyan éljenek, vagy hogyan nézzenek egy nőre/férfira.

Így valószínű, hogy a nemtudomány megmarad az egyetem falain belül, ahol a kiválasztottak úgy érezhetik, hogy a Tudományos Igazság birtokában tartoznak a kevesek közé, igazi lázadók, felfedezők, miközben persze a világ egyik legnagyobb szabású progresszív átnevelési programjának végtermékeiként fogják elhagyni a szakot. A következő sarkon a kocsmában pedig már kiröhögik őket, ha előadják a nagy leleplezéseket.

Az egész modern hablaty arra fut ki, hogy mindenki érezze magát tökéletesnek, bármilyen is, mert ellenkező esetben súlyos lelki sérelem éri. Ugyanennek a része a testpozitivitás mozgalma: eszerint kétszáz kilósan is pont annyira szép és egészséges lehetsz, mint 70 kilósan. Főleg a nőket kábítják ezzel az agymenéssel, a „szépet” most engedjük is el, az „egészséges” kitételre pedig tízből kilenc kardiológus azt mondja, hogy lófaszt.

Azokat a lelki megrázkódtatásokat, amiket a sztereotípiák miatt szenved el az ember, többnyire mégis fel tudja dolgozni, ha mégsem, akad segítség. A felszabadító, haladó Tudományok azt nem tudják elfogadni, hogy nem lehet minden testnevelés óra mellé érzékenységi trénert állítani.