Az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 2. cikke hangzatosan kimondja, hogy „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok-ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait-tiszteletben tartásának értékein alapul”. Ez az a cikk, amely által az EU történetében először került be a „kisebbségekhez tartozó személyek jogai” kifejezés az alapszerződésbe.

Ugyanígy az EU-s Alapjogi Charta 21. cikkben a megkülönböztetés tilalma kerül lefektetésre: „Tilos minden megkülönböztetés, így különösen a (…) nyelv, (…) nemzeti kisebbséghez tartozás, (…) alapján történő megkülönböztetés.” A 22. cikk értelmében pedig „az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget.” A 21. cikk jelentősége, hogy először került bele az elsődleges uniós joganyagba a kisebbségek védelmének pontosított változata, a nemzeti kisebbséghez tartozás, valamint a nyelvi alapú diszkrimináció tilalma.

A fentiek mellett azonban az is rögzítendő, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek fogalmi definíciójának hiánya miatt jogi értelemben nem egyértelmű annak személyi hatálya. Ennélfogva, csak a védendő alanyi kör sziluettjére lehet hagyatkozni: a Keretegyezmény 5. cikke szerinti sajátos etnikai, kulturális, vallási identitással rendelkező személyekre, így rendkívül széles mérlegelési jogkört biztosít a tagállamoknak a személyi hatály meghatározására során. nemzetközi jogban az emberi jogok nemzetközi védelmének képezi részét, s tehát, mint olyan, elkülönült kisebbségvédelem nincs, ezért sokan a nyelvvédelem oldaláról közelítik meg a problémát.

A nyelvi sokszínűség ösztönzésének, megóvásának elvét tartalmazza az EU Alapjogi Chartája, amely azt is rögzíti, amely szerint az uniós polgároknak joguk van ahhoz, hogy a 24 hivatalos nyelv bármelyikén felvegyék a kapcsolatot az Unió intézményeivel, és hogy azon a nyelven választ is kapjanak. Emellett az EU az uniós jogszabályokat és a többi uniós jogalkotási szöveget a hivatalos nyelvek mindegyikén közzéteszi. Utóbbinak azonban jórészt „technikai” oka van, ugyanis így szeretnék megőrizni a nyelvek implementációs „hajlékonyságát”, frissességét az EU-s normák minél gyorsabb átültetése érdekében.

Az Európai Unióban mintegy hatvan kisebbségi, illetve regionális nyelvet beszélnek összesen 40-45 millióan, ugyanakkor a nyelvi sajátosságok ellenére az Európai Unió nem törekszik arra, hogy érdemi, gyakorlati segítséget nyújtson a nyelvvédelemhez. A hivatalos EU-narratíva szerint az Európai Bizottság „nyílt párbeszédet folytat az érintettekkel, hogy ösztönözze a nyelvi sokszínűséget”, és a nyelvi örökség megóvását is céljának tekinti. Miután azonban az országok kormányai maguk határozzák meg, hogy milyen jogi státuszt, illetve milyen/mennyi támogatást nyújtanak a kisebbségi nyelveknek, az EU ezen „szakpolitikája” megmarad a jelszavak szintjén.

Nagy Noémi, a terület szakértője e körben leszögezi, az Európai Unió kisebbségvédelmi politikájában alkalmazott kettős mérce előzményeit már az első világháború után létrejött népszövetségi rendszerben megtaláljuk. Annak idején a győztes nagyhatalmak számos kisebbségvédelmi szabályt alkottak meg, és jó néhány államot a legyőzöttek, valamint az új területekkel gazdagodottak közül – külön szerződésben, a békeszerződések részeként vagy egyoldalú jognyilatkozat formájában –, ezek alkalmazására köteleztek. Mindamellett a szerző szerint az Uniónak jelenleg nincs kifejezett, Szerződésben rögzített kompetenciája a nyelvi kisebbségek védelmét illetően. Az általános kisebbségi kérdések az EK Szerződés 13. cikkébe foglalt emberi jogi alapú diszkriminációtilalmi klauzula „hatáskörébe” tartoznak, ami feljogosítja a Tanácsot, hogy – EP-egyetértéssel – különleges jogalkotási eljárás keretében és egyhangúlag intézkedéseket tegyen a nemi, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló diszkrimináció leküzdésére.

„Az uniós intézmények részéről tapasztalható kettős mérce két dimenzióban is megjelenik. Egyrészt másként tekintenek az uniós intézmények a szexuális, és megint másként a vallási és nemzeti kisebbségeket érő sérelmekre.” Ahogy, az Alapjogokért Központ elemzése fogalmaz, nincsenek az EU-ban általános nemzeti kisebbségvédelmi szabályok és a Szerződésekbe sincsen belefoglalva a nemzeti kisebbségeket illetően a diszkrimináció általános tilalmán túl kisebbségvédelmi hatáskör. Pedig becslések szerint a lakosság 5-12 százalékát kisebbségben élő, őshonos nemzeti csoportok alkotják. Ez a 447 milliós uniós összlakosságból 20-50 millió főt jelent. Az őshonos nemzeti közösségek helyzetét bonyolítja, hogy egyes EU államok az ezen közösségek létét egyáltalán nem ismerik el, más EU tagállamok pedig csak az őshonos kisebbségek egy részét ismerik el.