„Egy darab Földünk van. Én egy felelős világállamnak jobban örülnék. De ehhez még nagyon éretlenek vagyunk. Sajnos.”

A fenti okfejtés Gyurcsány Ferenc Facebook-oldalán díszeleg. Most túl azon, hogy abnormalitásában, alsórendű gondolkodásában tökéletesen kifejezi a baloldal utópisztikus vágyait, életidegenségét, mégis gondolkodásra késztet.

A hozzászólónak azt üzenem, hogy joggal remélhet. Világállam még nincs, de a nyugati civilizációban az egyes ember magánélete megszűnt.

Messzire mentem volna a kijelentéssel? Egyáltalán nem, csak nem gondolkodunk el azon, hogy nagyszüleink hogyan éltek, és mi vesz körül bennünket. Azt hazudjuk magunknak, hogy szabadok vagyunk, hogy bármit megtehetünk, holott gyakorlatilag folyamatos megfigyelés alatt állunk. Sőt, a lehető legszorosabb pórázon vagyunk. Mások döntik el, kiszolgáltatottságunkkal mihez kezdenek. Hogy magánszféránkat tovább nyirbálják-e, hogy partra vetett halhoz hasonló öntudatlan fogyasztóként mit sóznak ránk, hogy mennyire vagyunk, lehetünk képesek az önálló gondolkodásra, ebből kifolyólag a saját cselekvésre.

Szegény Orwell még azt gondolta, a jövőbeni diktatúra képeket vetít majd az embereknek, akiknek a hazugság egyedüli igazságként vésődik az agyukba. Hogy a teleképet minden lakásba eljuttatják, és mivel kikapcsolni nem lehet, csak lehalkítani, elsőrangú tudatformálást végez. Nos, a helyzet 2020-ban ezerszer rosszabb, mint a képzeletbeli 1984-ben.

Megfigyelhetőségünknek, számon tartásunknak, így elemi szabadságunk korlátozásának két csoportja létezik: amit mi magunk idézünk elő, és amit nem. Vásárolunk egy mobiltelefont: beszélgetéseink zökkenőmentesen lehallgathatók. És mindez úgy, hogy mondjunk, ismerünk valakit, aki szintén ismer valakit, és ártatlanul másról, másokról beszélgetünk mobilon: a titkosszolgálati akcióba úgy csöppenünk bele, hogy fogalmunk sincs róla. Apró betűkkel, de mégis ott szerepel a nevünk egy hatalmas kapcsolati hálóban. Félmondatokra, információkra vadásznak, és közben – nem mellesleg – nyitott könyvként tárulunk fel előttük. A Facebookon csetelünk, levelezünk, lájkolunk: megannyi hasznos információ a Facebook üzemeltetőinek, akikről semmit sem tudunk, de önként bontjuk ki előttük életünk legrejtettebb, legintimebb információit. Az adatok megvannak, és fogalmunk sincs, hova kerülnek, mi történik velük. Egy biztos – és ehhez Facebook sem kell – ha cipőket nézegetek interneten, valamilyen logaritmus vagy beállítás alapján cipőkről kapok majd értesítést heteken keresztül, pedig nem kértem, nem akartam. A Nagy Testvér figyel téged. A mobiltelefonon gyakorlatilag méterre pontosan bemérhető vagy, a szolgáltatód tud rólad, ha pedig ő tud, bárki tudhat. Sőt, még mobiltelefon sem kell hozzá. Bedobok a kocsid kesztyűtartójába egy miniatűr követőt, garantáltan nem veszed észre, én pedig nem is követlek, otthonról nézem az útvonaladat, mindig pontosan tudom, hol jársz. Egyre többen ragasztják le otthoni laptopjukon a kameranyílást, és amikor megkérdeztem számítógépes guru ismerősömet, mit tegyek, nem nevetett ki, csak annyit mondott, otthon ő is leragasztotta.

Ezek tehát a mi eszközeink. A mobil, a laptop, a Facebook, és a többi. Magunk adjuk fel szabadságunk egy-egy szeletét, és bízzuk rá ismeretlenekre legbelsőbb gondolatainkat, titkainkat. De ha nincs mobilunk, ha nem facebookozunk, akkor is nyomon követhetők vagyunk. Elég ha közterületen sétálunk: a mindenütt elhelyezett utcai kamerákkal minden mozgásunk hajszálpontosan feltérképezhető. Háztól házig, kilométerről kilométerre. Ha autóval hasítunk az autópályán, ha lemegyünk a metróba vagy gyalogosan térünk haza – akár nagyváros, akár falu a helyszín, az egyre több helyen feltünedező térfigyelő kamerák rögzítik a mozgásunkat. Ha Amerikába utazunk vagy kilátogatunk kedvenc csapatunk mérkőzésére, biometrikus azonosításunk nyomai belekerülnek a nyilvántartásba, és végső soron nyomot hagyunk, amely bármikor összevethető más nyomokkal. Őseink, családi kapcsolataink után kutakodva megküldjük DNS-lenyomatainkat hazai vagy külföldi laboratóriumokba – tudjuk, hova kerülnek, milyen célra használják fel?

Ami a bűnüldözésben szenzáció, a magánéletünkre, az elemi szabadságunkra nézve csapás. Rendben, hogy évtizedekkel ezelőtti ügyeket oldanak meg DNS-vizsgálattal, hogy nagy port felvert bűnügyekben ma sem lenne meg a gyilkos, ha nincs térfigyelő kamera, ujjlenyomat, biometrikus azonosítás, de világosan látni kell, hogy a nyugati társadalmakban gyakorlatilag mindenkiről olyan adatgyűjtés és adathalászat folyik, amelynek következményei ma még kiszámíthatatlanok.

Adataink összegyűjtése, ízlésünk, szokásaink, gondolataink feltérképezése, létünk tudtunkon kívüli politikai, gazdasági hasznosítása demokráciában, diktatúrában egyaránt aggályos. Amíg a rendszer korlátozott hozzáféréssel, nem nyilvánosan működik, elviselhető. Vigasztalhatjuk magunkat, hogy ha nem követünk el törvénytelenséget, talán kis pontok vagyunk ahhoz, hogy felkeltsük a nagyok és hatalmasok érdeklődését. De jó, ha tudjuk, adatokat mindenképpen vesznek fel rólunk, és valamiféle elemzést mindenképpen végeznek rajtunk. És ha regisztrációs adataink, e-mail címünk időről-időre kikerül a neten, ha egész levelezőlisták válnak nyilvánossá, és a legutolsó, magyarul tudó Facebook-alkalmazott is, akiről pedig nem tudjuk, kiféle, miféle, ismer-e, utál-e minket, vagy éppen fordítva, simán elolvashat és kielemezhet mindent, ami igazán fontos rólunk, velünk kapcsolatban – akkor nem nehéz belátni, hogy nyitott könyvek vagyunk a világ számára.

Nem ezt akartuk. Csak éppen a kényelmünkért és a gyors kapcsolattartásért elkótyavetyéltük a szabadságunkat. Bár a tőlünk független ügyekben nem dönthetünk, és közterületen megfigyelhetnek, mindenféle nyomaink alapján megtalálhatnak, azonosíthatnak bennünket, önként, dalolva is tágabb hozzáférést adunk önmagunkhoz, mint bármikor az emberiség történetében.

Ha Orwell élne és elmagyaráznánk neki a helyzetet, alighanem azt kérdezné, hogy jó, jó, de mi lesz, ha illetéktelen kezekbe kerülnek az adataink és a rólunk szóló elemzések? Fogós kérdés, nem is lehet válaszolni rá. Talán csak annyit, hogy akkor egyéniségünk, önálló akaratunk megszűnik, mindannyian, akik részt vettünk ebben a virtuális játékban, ismeretlenek játékszerévé válunk. Hogy ezt elkerüljük, nagyjából egyet tehetünk: megvonjuk magunktól a civilizáció áldásait, nem tartunk mobilt, nem netezünk, elvonulunk egy tanyára, ahol persze, ugyanúgy megfigyelhetnek és lehallgathatnak minket, de hát, mégsem ugyanaz a történet.

Ilyet azonban senki sem tesz közülünk, hiszen 21. századi emberek vagyunk, semmiről nem tudunk és nem is akarunk lemondani. Így marad a tűnődés szabadságról, diktatúráról, demokráciáról és más effélékről.