A multikulti vége

Nemrégiben a Daily Telegraph számolt be egy érdekes esetről, ami szerint az oxfordi Balliol College elsőéveseinek szervezett vásáráról kitiltották a Christian Union nevű keresztény diákszervezet adománygyűjtő sátrát, mert az „kártékony”, „elidegeníti” a más vallású diákokat és „mikroagressziót” valósít meg. A jószolgálati feladatot ellátó sátor a muszlim terroristák bombaövének szinonimájává vált, mert az is kártékony, elidegeníti a más vallásúakat és agressziót valósít meg. A oxfordi diákszervezet vezetői úgy gondolták, hogy a békés egymás mellett élés érdekében – a történelmi hagyományok ellenére – a sátrat nem szabad felállítani, annál is inkább, mert a kereszténység általában a gyarmati elnyomásra és a homofóbiára emlékezteti a világ más tájairól érkezetteket. Az eset bármekkora baromságnak is hangzik, nem nevezhető egyedinek. A keresztény gyökerű Nyugat egyre gyakrabban próbálja elnyomni a keresztény szimbólumok használatát, ellehetetleníteni vagy akadályozni a sokszor évszázados, ma már vallási jellegétől jórészt megszabadult hagyományokat, hogy a más vallásúakat – értsd iszlám – megóvja az „agressziótól”, amit a keresztény jelképek és szokások jelentenek számukra. A gondolat, hogy a keresztény hagyományok puszta látványa is agressziót jelenthet, meglehetősen abszurd, és sokkal többet árul el a bevándorlókról, mint a keresztényekről. Ennek az érdekes valóságmegközelítésnek az egyik megjelenési formája az, hogy a más valláshoz tartozó történelmi építmények látványa zavarhat valakit. A Lidl áruház nagy nyilvánosságot kapott esete volt a példa erre. A lánc leretusálta a keresztény templomok tetejéről a keresztet, hogy ne sértse vele a más vallásúakat. Ezeken kívül is számtalan esetet láttunk, amikor a keresztény ünnepeket, köztük a karácsony megünneplését korlátozták a vegyes közösségekben. Az egyre szaporodó esetek mind erősebben sugallják, a kártékony kereszténység enyhe, vagy pusztán kulturális megjelenése az igazi oka annak, hogy a muszlimok nem képesek beilleszkedni.

A nyugati ballib elit ezt felismerve meghaladta a multikulturalizmust. Az új politikai stratégia és értelmiségi divat szerint a keresztény kultúra gyakorlása az a bűn, ami a multikulturális mennyország megvalósulását akadályozza. Nem kérdés, hogy jelentősen egyszerűbb a kultúrák békés egymás mellett élése, ha csak egy kultúra van.

A behódolás

Mintha Michel Houellebecq Behódolás című könyvének meg nem írt fejezeteit látnánk lepörögni a szemünk előtt. A ballib elit annyira akarja, hogy megvalósuljon a multikulturális boldogság, hogy ezért hajlandó akár monokultúrává változtatni a világot. A multikulturalizmus elleni ősbűn és intolerancia megjelenése nem az, ha egy muszlimot zavar a keresztény kultúra látványa, hanem a kereszténység a bűnös. Bűne pedig, hogy van. A libsik annyira szeretik az áldozathibáztatás szót, de valami miatt nem veszik észre, hogy itt nemzetközi szinten gyakorolják. Ez a Behódolás második részének nyitójelenete. Adjuk fel szokásainkat annak érdekében, hogy mások szabadon gyakorolhassák intoleranciájukat. Az egésznek csak egy racionális értelmezése van. A liberális elit szerint a muszlim kultúra szerves része az intolerancia, amit ezért ők szabadon gyakorolhatnak.

A muszlimok beilleszkedésének leghatékonyabb módja saját kultúránk megsemmisítése. Ha nincs kultúra, nincs mibe beilleszkedni, ezért a siker biztos. A kereszténység ma már elsősorban nem mint vallás határozza meg Európa identitását, hanem mint kultúra, ami a hétköznapok részévé vált. Amennyiben megpróbálunk mindent eltüntetni, ami zavarhat egy muszlimot, a végén biztosan semmi nem marad. Az európai kultúra egy fehér lappá változik, amire a megmaradó kultúrák azt írnak, amit akarnak. Nekik pedig van erre forgatókönyvük.

A normális kérdés ebben az esetben az lenne, hogyan akarhatják, hogy mi elfogadjuk az ő vallásunkat, ha ők nem fogadják el a mi hétköznapi szokásainkat, vagy zavarja őket építészettörténetünk. A liberálisok, amikor a kereszténység Európai jelenlétét és annak megnyilvánulásait úgy értelmezik, hogy ez önmagában agresszív másokkal szemben és elidegeníti őket, akkor valójában azt mondják, ezek a kultúrák annyira agresszívek és kirekesztőek, hogy nem képesek hagyományaink és hétköznapi életünk részét képező egyszerű eseményeket, szimbólumokat sem elfogadni. Mintha egy Szaúd-Arábiában tartózkodó európai üzletember követelné, hogy amerre ő jár, mindenhol vegyék le a burkát a nők, és ne imádkozzanak a muszlimok, mert őt ez zavarja és agressziót szül benne.

Egyszer s mindenkorra ki kell jelenteni, hogy nem mi keresztények vagyunk a hibásak azért, mert felrobbantanak bennünket, és azért sem, ha nem mások nem tudnak beilleszkedni meglehetősen megengedő kultúránkba.

A tudathasadásra épített politika

A liberálisok saját hazugságaik csapdájába kerültek. Évtizedeken keresztül sulykoltak egy képet a kereszténységről, amit a végén ők maguk hittek el a legjobban. A kép szerint a keresztény Nyugat a gyarmatosítás, mások kizsákmányolása, a rasszizmus, a népirtás és a homofóbia szimbóluma. Mikor felépítették az ideális gonoszt a kereszténységből elkezdtek ellene küzdeni. Ez egy tudathasadásos küzdelem, mert egy olyan kép ellen küzdenek, ami az ő fejükben él, amit az ő liberális európai oktatásuk alakított ki bennük az elmúlt évtizedekben.

Úgy tesznek, mintha az elmúlt 50 év nyugati keresztény erőfeszítései a szegényebb országok felemeléséért nem is léteznének. Miért nem teszik fel maguknak a kérdést, hogy mit éreznek azok az afrikai szegények, akiken a keresztény orvosok, segélyszervezetek segítene? Amikor meglátják őket, a homofóbiára asszociálnak vagy a keresztes hadjáratokra? Vagy esetleg hálát éreznek a segítségért? Aki azt gondolja, hogy a kereszténységet két szóval – homofóbia és gyarmatosítás – le lehet írni, az olyan előítéletek között él, amivel utoljára a rabszolgaság korában találkozhattunk. A kereszténység nagyon sokszínű vallás, amiben ha voltak is rossz periódusok, mind tanításában, mind életvitelében, és főleg jószolgálati tevékenységében rendkívül sok pozitívum van. Aki a kereszténységet a másokkal szembeni agresszióra és a homofóbiára szűkíti, aki elfeledkezik a keresztényi önfeláldozás végtelen sok példájáról, azzal nincs mit kezdeni. Az nem a kereszténység ellen küzd, hanem saját démonaival. De miért kell a tudathasadásból értelmiségi és politikai stratégiát szülni?

Aki úgy akarja megbékíteni az iszlámot, hogy feladja saját magát, nagyot fog csalódni. Nagyon hamar kiderül, hogy nem tud annyit feladni, ami elegendő lenne a másik oldalnak. Nekik csak a teljes behódolás elfogadható.