„Félünk beismerni, mennyire fontos a szerencse. A tudósok szerint az emberi lét a Földön nem több, mint a vak véletlen műve. Nincs célja és nem tervszerű. (…) A hit a leggyengébb ellenállás ösvénye.”

A fenti okfejtést Chris, a teniszedző adja elő Woody Allen Match Point című filmében, ebben a furcsa mai Bűn és bűnhődés-szerű történetben. Chris szépen kifejti a fentieket, aztán meggyilkolja várandós barátnőjét, valamint annak szomszédasszonyát. És nem azért gyilkolja meg, mert a körülmények úgy alakulnak. A gondolkodó ember a körülményeket elfogadja, és igyekszik a lehetőségekhez képest magához hajlítani, megtalálni a saját cselekvési terét minden esemény mögött, de nem hiszi, hogy a körülmények felett állna. A Chris-féle vulgárateisták ellenben úgy gondolják, hogy a világon minden véletlenül történik, tetteiknek nincsen következményeik, és önvizsgálat helyett csillapítani kell a lelkiismeret szavát. Szerintük a megigazulás gyengeség. Ebből az alapállásból lényegében bármit megtehetünk – vallja Chris –, mert ha szerencsénk van, megússzuk. És semmi más nem fontos.

Aztán a filmben elkövetkezik a jelenet, amikor Chrisnek potyognak a könnyei a taxiban, közvetlenül azután, hogy elvette három ember életét. A történet pedig azzal a bizonysággal ér véget, hogy tettének súlyát a gyilkos akkor is cipeli egész életében, ha a törvény keze nem is érte utol. Tiszta képlet Dosztojevszkij módra: a bűnt bűnhődés követi, a fojtogató önvád és a koloncként hordozott titok pedig alkalmasint rosszabb a halálnál is.

Mai világunkban teljesen átestünk a ló másik oldalára. Azt gondoljuk, hogy sikereink, vagyonunk, népszerűségünk jár nekünk, sőt, érdemek nélkül jár nekünk minden, és csak az ér valamit, akire Fortuna gyakrabban kacsintgat. Chrishez hasonlóan azt hazudjuk magunknak, hogy egyetlen rendeltetésünk van a Földön: érezzük jól magunkat, szerezzük meg az élvezeteket, mutogassuk magunkat, dagadjon az egónk, mint a büszke vitorla. Persze, mi, emberek mindig is ilyenek voltunk. Erényeink és hibáink itt kísértenek, az emberi természet elidegeníthetetlen részei, lényünk sajátjai. Azt csak az egalitárius ideológia szellemi rabszolgái hiszik, hogy az emberi természet tökéletesen és végérvényesen megváltoztatható, hogy pusztán akaratunkkal előállítunk egy tiszta lapot, amire bármit újra felírhatunk. Valójában ott lappang mindannyiunkban a fehér és a fekete, és hogy még bonyolultabb szerkezet legyünk, jó adag szürke mezőnk is akad, de hát a pszichiátereknek is meg kell élniük valamiből.

A magát a körülmények fölé helyező ember gyakran úgy ateista, hogy nem is tud róla. Részint azért, mert soha nem gondolkodik el az életről és a halálról, nincs programja a Földön, nem boncolgatja, miért született, miért kell elmúlnia. És nem az a lényeg, hogy deklaráltan mit gondolsz Istenről, hanem az, hogy ha nemmel vagy nem tudtommal felelsz arra a kérdésre, hogy van-e, működik-e, akkor mondj valamit arról is, hogy mi van helyette?

Isten: a tervezett rend. Ha nincs Isten, Chris jól beszél, csakis véletlenek vannak. Ha pedig nincs rend, és csakis véletlenek vannak, tényleg mindent megtehetünk. Akkor véletlen a törvény, a hagyomány, de véletlen a bizsergető lelkiismeret is. És akkor a hit valóban a leggyengébb ellenállás ösvénye. Semmivel nem tartozunk önmagunknak, de másoknak sem. Csak jogaink vannak, kötelességünk nincs.

Innentől kezdve csak idő kérdése, mikor teszünk halálos bűnt önmagunk vagy mások ellen. Chris világa garancia a szörnyűségekre. A hamis szabadság átmenetileg elvakít, és ilyenkor könnyen előkerül a gyilkos fegyver.

Ha társadalmi lényünk elnyomja a bennünk élő természeti énünket, mindig közel a tragédia. A természet maga az eleven teremtés: minden folyamatos mozgásban van, örökké változik, de ugyanakkor rendben, tökéletesen logikusan rendeződik el minden. Ha kivonod magad a természetből, ha nem látod minden egyes nap az eget, ha nem érzed a földet, és metropoliszokban zsúfolódsz össze másokkal, ha nincs magánterületed sem fizikai, sem lelki értelemben, akkor torzulsz. Elfeledkezel a lényegről, mert immáron nem a szemed előtt zajlik. Már nem olvasod a jeleket, nem érted meg a körforgást, kiiratkozol a teremtésből. Ember vagy, ember maradsz, de kevesebbet markolsz, mintha a föld és az ég között élnél, szabadon, természetes módon.

A társadalom ugyanúgy bűnbe esik, mint az egyes ember. Ha tényleg azt hisszük, hogy ok nélkül érkeztünk a világra, oktalanul is távozunk belőle. Az a nép viszont, amely szakrális viszonyban áll a teremtéssel, amelynek van valamilyen közös lelki története, hiedelme, legkisebb közös többszöröse, ráadásul harmonikus viszonyban áll a természettel és nem puhul el, megnyeri a jövőt. Visszatérni hagyományainkhoz, újra szakrális viszonyít építeni az éggel, és a másik emberre szelíd nyugalommal tekinteni: ennyit igazán megtehetünk önmagunkért, és megtépázott, viharvert, de még álló nemzeti közösségünkért.