Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy bár a '60-as évek polgári jogi törekvéséig az Egyesült Államokban a közbeszéd részét képezte a néger terminológia, egy 2013-as hír szerint az Egyesült Államok Népszámlálási Irodája akkortól nem használta többé a néger megjelölést az amerikai feketék felmérésekor, így a “fekete” (black) és az “afroamerikai” (African-American) kifejezést alkalmazzák azóta a vonatkozó eljárásokban. Meghökkentő a dátum, bár el kell mondanunk, hogy Alabama állam alkotmánya 2000-ig tartalmazta a feketék és a nem feketék közötti házasság tilalmát.

Visszatérve a javaslatra, amely egy önkéntes „rasszáttelepítési” programot foglalt magában és nem titkolt céljaként a fekete népesség egyensúlyhiányának kiigazítására törekedett a régi Konföderáció 11 állama és az Unió többi része között.

Dick Russell georgiai demokrata az előterjesztése során rámutatott arra, hogy egy hasonló áthelyezési javaslatát már 1949-ben elutasították, ezért az újabb, „alapjaiban demokratikus” és „humanitárius” tervének végső célja az, hogy a fekete népesség minden államban elérjen egy „olyan, az országos átlaghoz közeli szintet, amely még megvalósítható és észszerű”.

Az Egyesült Államok teljes népességének 10,5 százalékát kitevő fekete közösség átcsoportosítására Russell szenátor ügynökséget állíttatott volna fel, amely az Önkéntes Rasszáttelepítési Bizottság nevet viselte volna.

A szenátor szándékai szerint a bizottság különböző ösztönzőkön keresztül arra kívánta rávenni a fekete közösségeket, hogy önként hagyják el a déli államokat, és olyan államokba telepedjenek, ahol a lakosság kevesebb mint 10,5 százalék tartozik a "négerekhez”. Ehhez hasonlóan a bizottság arra ösztönözte volna az északi fehéreket, hogy költözzenek be a déli államokba azzal a céllal, hogy ott kiegyensúlyozzák „a mozgatni kívánt számot, és az egyes államokhoz költözöttek számát”.

Russell a fehér déli hagyományok és értékek védelmezőjeként tűnt fel, akinek küzdelme körül fokozatosan megváltozott a politikai (és később az alkotmányos) környezet. A polgári jogok körére vonatkozó reformjogalkotás ellen való fellépése jórészt abból a meggyőződéséből fakadt, hogy meg kell védeni az amerikai Dél kultúráját a rossz irányúnak vélt újabb változásoktól. Russell hitt a fehér szupremáciában és egy elkülönült (szegregált), de egyenlő társadalomban, és sohasem támogatta a gyűlöletet és semmilyen erőszakos cselekményt mindezek védelme érdekében.

Russell szenátor a szegregáció fenntartására vonatkozó érveit a jeffersoniánus kormányzás két régi alkotmányos meggyőződésére építette: egyrészről a szövetségi és tagállami szintű hatalmi jogkörök szükséges megosztását, másrészről a faji fogalmakból eredő személyes és gazdasági szabadság eszméjét hangsúlyozva.

Törekvései – és javaslata, amelyet korábban sokan azért is támogattak, mert bizonyára féltek a választásokra is kiható jogegyenlőségi változtatások miatt – végül kudarcot vallottak. Kritikusai szégyenteljesnek, embertelennek, az amerikai fekete közösség kényszerdeportálásának bélyegezték a tervezetet.

Az ugyancsak demokrata Lyndon B. Johnson elnökségének (1963–69) kezdetén, 1964-ben lépett érvénybe a XXIV. alkotmánykiegészítés[1], amelyben kimondták, hogy az is rendelkezik választójoggal, aki olyan szegény, hogy nem képes adót fizetni az államnak. Az időközben elfogadott polgárjogi törvényekkel összhangban a módosítás elsősorban a négereket sújtó diszkriminatív eljárásmódoknak és intézkedéseknek kívánt gátat szabni. Mindez annak fényében is érdekes, hogy a négerek választójogi helyzetének tényleges rendezése közel száz évet kellett, hogy igénybe vegyen egy korábbi alkotmánykiegészítés nyomán:

Szóval Russell, és nem pedig Brüsszel. Önkéntes Rasszáttelepítési Bizottság, nem pedig Migrációs Ügynökség. És feketék, nem pedig négerek.

[1] Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya – XXIV. KIEGÉSZÍTÉS, 1964:

„1.§ Az Egyesült Államok állampolgárainak az Elnököt vagy Alelnököt választó elektorok, illetve a szenátorok és kongresszusi képviselők megválasztására vonatkozó szavazati jogát sem az Egyesült Államok, sem annak egyik állama nem vonhatja meg és nem is korlátozhatja a fejadó vagy más adó megfizetésének elmulasztására való hivatkozással.

2.§ A Kongresszusnak hatalmában áll ezt a cikkelyt megfelelő törvények útján érvényre juttatni.”