Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, jobboldali körökben sok szó esett Trianonról, legalábbis sokkal több, mint manapság. Azokban az időkben, amikor a demokratikus átalakulás sorra feltárta az elvakart, de be nem gyógyult sebeket, a történelmi sérelmekre is valamiféle választ keresett a közönség. Trianonról gondolkodni 1990 óta csak a politikai térfél jobboldalán szokás: a baloldaliak zsigerileg irtóznak a témától, valahogy őszintén hittek és hisznek a Kádár-korszakban beléjük vert dogmában, hogy tudniillik, ahol Trianont emlegetik, ott előbb-utóbb elviszik a zsidókat.

A disputa aztán meg is rekedt ezen a ponton. A 90-es évek nagyrészt azzal telt, hogy a jobboldaliak védekeztek, ezerszer is elmondták, hogy nem, nem antiszemitizmus és náculás, ha valakinek eszébe jut, hogy Kolozsvár, Kassa és Szabadka momentán miért éppen abban az országban van, amelyikben. A baloldaliak pedig ezerszer is elmondták, hogy Trianon jogos büntetés volt, azon kívül hagyjuk már azokat a szerencsétlen határon túli magyarokat, éppen nekik okozunk bajt, ha trianonozunk, mert a többségi nemzet majd megharagszik rájuk, és egyébként is, Magyarországnak nem szabad feláldoznia kétoldalú kapcsolatait a határ túloldalán élő magyarok miatt, mérjük értékén a három „problémás” szomszédot, Szerbiát, Szlovákiát, Romániát, legyünk európaibbak, mint ők, aztán majd lesz valahogy.

Ebben a róka fogta csuka helyzetben az volt a legvacakabb, hogy igazából senki sem tudta a megoldást semmire. Arról fogalmam sincs, hogy baloldali honfitársaim mit éreztek, amikor a szomszéd országokban magyarságuk miatt üldöztek embereket. Talán fájt nekik, talán nem. Nem látok a fejükbe. Mindenesetre felkentjeik, a baloldali kormányok problémahalmazként élték meg a határon túli magyarok létét, az összmagyarság szót pedig nemes egyszerűséggel kihúzták a szótárból. Sem Horn, sem Medgyessy, sem Gyurcsány, sem Bajnai nem tudott, és nem akart mit kezdeni velük, ellenben számos példa jut eszünkbe, amikor különösebb indok nélkül odadörgölőztek a szomszédhoz, amire más logikus válasz nem is érkezhetett, mint a méretes farba rúgás. Mert a szerbek, szlovákok, románok rúgtak, amekkorát tudtak, s ezzel még jobban összezavarták a magyar baloldaliakat, akik kecses európai mozdulattal tartották oda hátsójukat, de aztán rájöhettek, hogy másokat seggbe rúgni csakis nemzeti alapon szokás Közép-Kelet Európában.

Így éltünk volna, ki tudja, meddig, ha nincsenek az úgynevezett globális kihívások. Amelyeket a kilencvenes években még senki nem láthatta előre, de amelyek most az életünk részévé váltak.

Sok jobboldali barátomnak a bevándorlók Keleti pályaudvari 2015-ös ingyencirkusza volt az ébresztő. Részben nekem is, bár külföldi tapasztalataim alapján előzetesen több eszem is lehetett volna. Egészen addig az az illúzió élt bennünk, hogy az áradat nem ér el hozzánk, vagy legalábbis lecsendesül, átalakul minden, mire valamiféle választ kell adnunk rá. Egyszerre beszédtéma lett, hogy pár évtized múlva kié lesz a föld és az ivóvíz Európában? Hogy Magyarországon hány muszlim él majd – tízezer vagy három millió? S hogy a fogyatkozó európai népek sorában különösen fogyatkozó magyarságnak egyáltalán van-e még hátra két évszázada hátra államalkotó népként, vagy a kötelező nemzetköziség, a nyitott társadalom mellékszereplőjeként helyet kell szorítania másoknak is?

A bevezetőben említett trianoni téma lassan feloldódott a jobboldali közbeszédben. Feloldódott, mert megérkeztek az új kihívások. A jobboldali törzsközönség egyébként sem tudott felmutatni semmiféle Trianon elleni csodaszert, senki nem tudta megmondani, hogyan lehetne magyarnak megtartani egykori nemzeti területeinket. Így aztán pár éve – nagyon helyesen – csendesen ejtettük a témát. Elfelejteni soha nem lehet Trianont, de múltbéli történés lévén, már semmit sem tehetünk ellene. Felülírni, eltörölni, pedig csak egy erőtől duzzadó, sokasodó, gazdag és művelt nemzet tudná, és talán még az sem könnyen – a revízió eshetőséget tehát vegyük ki a pakliból, hiszen a magyarság nemhogy a történeti Magyarországon, de a csonka hazában is keresgéli önmagát.

Időközben az Orbán-kormány végleg eltemette a múltat, kezet nyújtott a szomszédoknak, és hallj csodát, Szlovákia és Szerbia hajlott is a jó szóra. Mindkét országban kőkemény többség áll a miniszterelnök – Fico és Vucic – pártja mögött, megegyezni csak a hasonlóan nagy társadalmi felhatalmazású Fidesz elnöke tudott velük. Ebből is látszik, hogy minél nagyobb a hatalma egy pártnak, mozgalomnak, annyival nagyobb a lehetősége a lehetetlennek tetsző küldetésekre is (Romániában éppen a gyorsan változó, képlékeny belpolitika miatt még állandó partnere sem akad a magyar kormánynak, nemhogy megegyezésre hajló erős embere). Beszélgethetnénk persze, a szlovákokkal és szerbekkel vég nélkül a Benes-dekrétumokról, a csernovai csendőrsortűzről, az újvidéki hideg napokról és a bácskai vérbosszúról, csak éppen valaki ránézett a naptárra, és rájött, hogy 2017-ben járunk.

A bevándorlók pedig itt állnak a kapuink előtt. S bár nem tudjuk, mit szeretnének, és mit nem, annyi azonban bizonyos, hogy ha hagynánk, belátható időn belül kalifátus lenne a magyar, szlovák, szerb, román nemzeti területekből. Nem most, három-négy év múlva, persze. Hanem mondjuk, száz éven belül.

A magyar jobboldal jelenleg globális talajon áll, és mára kinőtte egykori gyermekbetegségét, a trianonozást. Elérkezett a történelmi pillanat: közvetlen szomszédainkkal jobb a viszony, mint valaha, működik a visegrádi együttműködés. A formálódó egység realitás. Jönnek a baltiak, a horvátok, a szlovének, és majd Ausztria is megérkezik.

Immáron a hazai baloldalnak is kezet nyújthatunk.

Csakhogy az a kinyújtott kéz a levegőben marad. Tegnap az volt a bajuk a magyar jobboldallal, hogy nacionalista, ma pedig az, hogy megérti és kezeli a globális kihívásokat.

A liberálisok és szocialisták, illetőleg valamennyi ideológiai elágazásuk követői ugyanis kalitkában élnek. Onnan aztán egy tapodtat sem kifelé… Csak olcsó moralizálásra vágynak, az élet dolgaiban járatlanok. Hittételeik, az ostoba nemzetköziség, a nyitott határok és a hagyományos közösségek felbomlasztása mindennél fontosabbak számukra. Itt élnek köztünk, de lassan ott tartunk, hogy egy szerb, szlovák hazafival jobban szót értünk, mint velük, akikkel már csak a közös élményünk, hogy ugyanúgy néz ki a személyi igazolványunk. 

Tényleg, miért nem örültök? A magyar kormány beszélő viszonyban van a partnereivel. Nem ezt akartátok? Micsoda szerepzavar – azért támadni a belgrádi, pozsonyi, prágai, varsói, budapesti kormányt, mert szigorúan nem nacionalista indíttatásból, hanem globálisan, európai alapról tekintenek a különféle kihívásokra. Hát, nem ezt akartátok? Nem erről írtatok a Beszélőben, nem ezért sírtatok a Népszavában, nem ezért zokogtatok a szalonjaitokban? Most pedig, amikor beköszöntött az aranykorszak, kimaradtok belőle. Magyarnak nem váltatok be, de nemzetközileg is el fogtok szigetelődni, mert az élet lassan túllép rajtatok és a problémáitokon.