A Mókus sörözőben ismét együtt volt a társaság. Boros úr, az örök agglegény, Szomszéd úr, az elmaradhatatlan bevásárló szatyorral, mely szinte védjegyévé vált. Szász Kornél, ki titokban most is egy latin nyelvű értekezésen dolgozott, sőt, még a Ludovikás is tiszteletét tette, ami nagy szó.

Mint mindig, most is főleg barátunk, és példaképünk vitte a szót.

- Én sajnálom azt az embert – jegyezte meg Keskeny Károly, miközben futó­lag végigpillantott a szomszéd asztalhoz telepedő, nyegle tartású Che Guevara-pólós fiatalemberen.

- Azt a kis szarost? – horkant fel erre Szomszéd úr, de hát ő mindig is hajlamos volt a tömör, rusztikus megfogalmazásokra.

„Ez az egész házasság egy hatalmas nagy baromság!” – jelentette ki egy ízben botladozó nyelvvel, bár akkor már a heti engedélyezett kimenő vége felé járhattunk, lehetett tíz óra, s az asszony által jóváhagyott alkoholmennyiség-adagját is bőven túllépte.

– Nem – ingatta a fejét mélabúsan Keskeny. – Azt a szegény, szerencsétlen forradalmárt, ott, azon a modern szabású ruhadarabon.

Értetlenül néztünk össze:

- De mester! – kezdtünk bele zavartan. – Az ott egy vérengző bolsevik gazember…

- Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki, és érzelemvilága az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak, hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra -, mindig ugyanúgy kell tartani a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.

- Látta tán valaki valaha másképpen tartani? – Hajolt közelebb, s az arcunkba bámult. – Ismernek az urak talán másfajta ábrázolást? Ugye, nem?

Szörnyű lehet. Kiragadnak az ember életéből egy röpke pillanatot, felfestik egy bizonyos, véletlenszerű nézőpontból, s attól kezdve az te vagy. Abban a sapkában, az előtt a köztéri pad előtt, azzal a szivarral a szádban. Senkit nem érdekel, hogy életed többi hetven évében esetleg bagót a szájadba nem vettél, szívből rühellted a svájcisapkákat, s közelébe sem mentél holmi gyanús padoknak, meg más efféléknek. Nem. Te azaz ember vagy, s az is maradsz örökre, aki ott, azon a véletlenszerű fotón meg lett örökítve.

- Szegény Che Guevara! – ingatta a fejét barátunk. – Ha itt most megjelenne, és sapka helyett mondjuk, egy kackiás csákót húzna a fejére, saját rajongói lincselnék meg. Az emberek nem hagyják, hogy elvegyék tőlük a rajongás örömét.

Keskeny most tartott egy rövid hatásszünetet. Szeméhez emelte monokliját. Behatóan tanulmányozni kezdte a szomszédos asztalnál helyet foglaló ifjút, figyelte mozdulatait, s alaposan szemügyre vette a szóban forgó ruhadarabot.

- S akkor még nem is beszéltünk a kereskedelemről – szólalt meg váratlanul, mégpedig olyan hanghordozással, mint aki örömét leli ebben az új nézőpontban. – Azt a sok Che Guevarás bögrét, meg pólót most mind-mind fessék át? Csak azért, mert őikonságának méltóztatott másmilyen hajviseletben felszállni a villamosra?

- Hm – nézett ismét a távolba Keskeny, s a monoklit mellényzsebébe tette. – Engem leginkább az a fárasztó, merev fejtartás tölt el aggodalommal. Biztos megmerevedne tőle a nyakam.

Keskeny Károly felhajtotta maradék sörét, majd így fojtatta:
- Kiragadnak valami lényegtelen marhaságot az ember életéből, hogy mondjuk gyűlölte a macskákat, hamisan hegedült, vagy tudja a fene, mondjuk, hogy a regényének bemutatóján felírta a rendőr gyorshajtásért. Ezt aláhúzzák, mint meghatározó elemet, s kreálnak ezáltal egy olyan álvalóságot, melyben az illető minden bizonnyal a legkevésbé sem érezné otthonosan magát.

Ezt az aljasságot rendszerint az illető – a későbbi ikon – valamely idióta ismerőse viszi végbe, aki évek óta a környezetében él, és jól ismeri a mindennapjait.

- Szegény, szegény Che Guevara – bólogatott mélabúsan Keskeny, nagyokat sóhajtott hozzá, majd hirtelen felkapta a fejét.

- De ugye ti – nézett ránk szúrós szemmel. – Ti, ugye nem terveztek velem kapcsolatban semmi gyalázatosságot?
Tekintetét végighordozta az asztalra kitett, elmaradhatatlan zsebórán, a korsó mellett heverő, örökké magával cipelt Cholnoky Viktor köteten, majd a sarokba pillantott, ahol kedvenc fanyelű sétapálcája hevert. Azután ismét reánk nézett.
Mi csak zavartan hallgattunk. Nem tudtuk, mit válaszoljunk.

Hallgatásunk mégis beszédesebb volt, mint némely terjengős országgyűlési felszólalás.