A mikrofon mögött állt, gitárral nyakában, s az emberi jogok helyzetére hívta fel a figyelmet. Kijelentései kérlelhetetlen nyíltsággal mutattak rá az elnök, a kormány, a rendőrség, a minisztériumok, a kórházak, az iskolák, tanárok, ellenőrök, pékek és lemezkiadók elnyomó praktikáira, valamint az egész magyar államnak és társadalomnak a mérhetetlen aljasságára.

Szónoklata végén tartott egy kis szünetet, kortyolt a közben átlangyosodott dobozos söréből, végighordozta tekintetét a színpad előtt őrjöngő négy darab fiatalemberen és az egyik ifjú barátnőjén, aki a bárpultnál rendelt valamit és unottan bámulta a falat, majd vett egy mély levegőt, s hozzáfűzte: Elég volt!

Ekkor zajt hallott. Léptek zaját. Nehéz bakancsok lépteinek zörejét. Valahonnan oldalról jött, a bejárat felől, majd hirtelen egy reflektor fénye hasított a sötét és füstös kis odú megszokott, záróra előtti unalmába, majd érezte, hogy egy erős kéz megragadja a kabátját.

Miközben a rend őrei a fülénél fogva rángatták le a színpadról, ő még a karhatalmi szervek feje fölött – barátai szinte hüledeztek merészsége láttán – az őrjöngő „tömeghez” intézett néhány vad és megalkuvást nem tűrő mondatot, majd felsőtestét kihúzva, az erőszaknak bölcsen engedve hagyta magát elvezetni.

Míg bilincsbe verve kullogott a felvillanó vakuk fényében, és büszkén félrelökdöste az orra alá nyomkodott mikrofonokat, elhessegette a ki tudja honnan előkerült mohó és kíváncsi újságírókat, a hatalmasra tátott, ordításba merevedett száját, s ég felé emelt fenyegető, csuklószorítós öklét megörökítették a másnap megjelenő lapok színes mellékletei.

Végre!

Oly sok éven át a kutya nem vette észre, hogy ő a világon van. Mindenki levegőnek nézte, mindenki csak úgy arrébb lökdöste. Senki sem vette őt komolyan.

Pedig annyira szeretett volna valaki lenni. Szerette volna, ha fontosnak tartják. Ha odafigyelnek rá. Szeretett volna bekerülni a történelembe!

De az emberek folyton csak a szavába vágtak. Az üzletben mindig elé álltak a sorban. A buszon elfoglalták a helyét. A pénztárosnő nem köszönt neki vissza. Ha a lábára léptek, soha nem kértek tőle elnézést.

Volt egy titkos vágya, amit csak szűk baráti körben, s ott is csak suttogva, általában a harmadik korsó sör után mert csak bevallani.

Szerette volna, ha egyszer valamiért letartóztatják.

Mindez pillanatok alatt végigfutott agyán, miközben a börtön folyosóján lökdösték a hatalom aljas és fizetett pribékjei.

A cella ajtaja vészjósló nyikorgással tárult fel előtte. Agyának belső, rejtett zugaiban már előre felsejlett a priccs, a kopár, penészes fal, a száraz kenyérhéj, a falakon a volt elítéltek által, azoknak tulajdon vérével felírt, kétségbeesett üzenetek, a nyirkosság, a doh, s a patkányok halkan surranó lépteinek lúdbőröztető zöreje.

— Nem baj, akkor is megérte! – gondolta. – Most, most végre odafigyeltek rám! Kiérdemeltem a „hős” nevet! Vágyam, ím, beteljesült. Álmom valóra vált! Bekerülök a történelembe! S ráadásul pont ma, ezen a különleges napon.

Megdicsőült arccal lépett a cellába.

A hirtelen felvillanó lámpák fényében barátait, zenésztársait pillantotta meg, a börtön igazgatója, a helyi újság főszerkesztője, a kábeltelevízió, a jelmezkölcsönző, s a kivitelezést lebonyolító cég mosolygó vezetőjének gyűrűjében.

A cella közepén felállított kis asztalon egy hatalmas torta díszelgett, melynek tetején már messziről virított a lángoló gyertyákból kirakott felirat:

„Boldog születésnapot!”