Reggelente az ember tompa. Bóbiskol. Bámul maga elé. Aztán sóhajt, kiballag a konyhába. Kávét készít, majd a gőzölgő csészével kezében bambul tovább. Rádió! – ez villan az agyába. Keresné a csavaró gombját, nyúlna érte a szokott mozdulattal, de aztán eszébe jut, hogy a készülék tíz éve ottmaradt egy költözésnél valahol Zugló és Rákospalota határán, egy dohos pincében, hová a kapkodás miatt senkinek sem volt már kedve lemenni.

„Mohácsnál apad, hajóvonták találkozása tilos.” Ezt imádta az ember. Ezt a monoton, megnyugtató duruzsolást. Ez az, mi hiányzik manapság. Az állandóság, a biztonság érzete.

Ki szereti az örökös megújulást? Mert rendben, a világ változik, a nemrég még óvodába járó kislány a sarkon már magas sarkúban kopog a gangon, és Ede bácsi sincs már, pedig pár éve milyen hangosan nevetett kártyázás közben. De ez csak az élet örök körforgása, nem magából kiforduló változás.

„Felháborító, hogy a cisznők elhagyhatják a feminin dolgokat, pl. borotválkozás és smink, míg a transznőnek muszáj ezeket csinálniuk, hogy elismerjek őket nőknek.” Ezt olvassa az ember egy cikkben, sóhajt, majd kéri a vízállásjelentést.

És mivel a rádió ottmaradt ama pincében, jobb híján feltekint a falra, ahol Aradi Edvi Illés Jenő (1886–1962) festménye díszeleg – apai örökség –, rajta régi házsorok, Óbuda, málló vakolatú házak, egy úr épp lép ki a bérház kapuján.

Manapság a szülővárosomban – ezt Fácán Lajos bácsi meséli, míg várunk a liftre – bizonyos réteg folyamatosan azt hozza fel a városvezetés dicséretére, hogy nincsenek málló vakolatú házak az óvárosban. Tekintsünk el attól a szerény ténytől, hogy vannak ilyen házak, sőt utcák is, s vizsgáljuk a dolgot magát. Mármint azt, hogy ha nincs omló vakolatú ház, akkor az jó, s azért is jó, mert van helyette más, ami jobban tetszik, például folyamatos cirkusz, kortárs nevén rendezvény. Rendezvényt természetesen csak kulturált közegben lehet tartani, azaz málló vakolatú házak között nem. Odáig jutottunk, hogy kétféle lehetőségből választhatunk: málló vakolat vagy rendezvény. Mert ahol nem mállik a vakolat, ott egyből rendeznek valamit, amitől a hagyományos lakó, bérlő elmenekül. Ugyanis vagy rendezvény, vagy hétköznapi alapjárat. A kettő együtt nem megy.

A városok hagyományosan a hétköznapi alapjáratban érdekeltek, ám a hatalom mindenütt a panem et circensesre szavaz, kitatarozza a málló vakolatú óvárosokat, s berendezi benne a maga skanzenjét, ahol tetovált, tépett gatyás, piros cipős lumpenproletárok lődörögnek kezükben dobozos sörrel, mögöttük pár méterrel lompos nők böcöllésznek fenekük-hasuk kivan szerelésben és bazmegeznek, vihognak.

Ez volna ma a polgárság…

Aradi Edvi Illés Jenő forogna a sírjában, ha ezt látná, mert ő még azt szerette, amikor a málló vakolatú ház kapualjából piacra illan a nagy fenekű cseléd, kuplerájba indul a háziúr, tánciskolába viszi a gyerekeket a tanítónő, s a gavallér előtt szabad út nyílik a dohos lépcsőházban az asszony elé, régi nagynéni csomózta szőnyegen térdelve illatos csipkék alá.

Mert bizony többet ér a málló vakolatú öreg házsor, s benne a polgári lét, mint a korszerű, modern, haladó, letisztult prolisó. A régi polgári lét kötelező kis hazugságai, ármányok, az álszent erkölcsösség mégiscsak megtartotta a nemzetet! Hallgatom Lajos bácsit, s arra gondolok, igazuk van a transznős háborgóknak. Egy cisz – értsd: valódi – nő bizony szőrös lábbal is nő. Milyen már, ha valakit csak a borotva meg a sminkecset tesz nővé?Akkor már inkább a málló vakolat.

És persze Aradi Edvi Illés Jenő.

Én már csak azt mondom, és nem mást!