Az ellenfelek játszmái

Kezdj el beszélgetni egy ellenzéki politikussal az ország helyzetéről és garantáltan meglepődsz. Az első 20 percben kizárólag a többi ellenzéki pártot szidalmazza és csak ezután, inkább csak udvariasságból tér át Orbán gyalázására. A magyar ellenzék minőségét még legelfogultabb baloldaliak sem tartják megfelelőnek. Olyan állapotban vannak, ami komoly hatással van a magyar demokráciára. Egy politikai rendszer ugyanis olyan játszma, amit minimum két szereplő határoz meg, a kormány és az ellenzék.  

A magyar demokrácia minőségét gyakran kritizálják baloldali körökben és nem csak idehaza. Ennek állapotáért természetesen kizárólag a kormányt okolják, azonban ez az állítás objektíven szemlélve nem állja meg a helyét. A magyar kormánypárt dominanciájának része az ellenzék tehetetlensége is. Még ha erről keveset is beszélnek.  

A játékelmélet által jól bizonyított tény, hogy az ellenfelek még a legkeményebb konfliktusok idején is együttműködnek egymással. A leghíresebb példa, amely szinte minden könyvben benne van az első világháborús francia német fronton a két oldal kooperációja. Azt vették észre, hogy a huzamosabb ideig egymással szemben álló csapatok a játékelmélet fogolydilemmájának legalapvetőbb stratégiáját játsszák. Amíg az egyik nem lő, addig nem lő a másik sem. Olyan eset is előfordult, hogy az egyik fél kénytelen volt tüzelni, de szándékosan röviden lőttek, majd kiálltak a lövészárok tetejére és elnézést kértek.

Az elmélet a politikára is alkalmazható, ahol az ellenzék és kormány viszonyát írja le (A politikai olyan, mint a háború, csak hosszabb, mondja az egyik szerző). A fogolydilemma sorozat egy formája, aminek alkufolyamatában formálódnak ki a politikai döntések, születnek a törvények, kompromisszumok. Ebben a folyamatban a demokráciák minőségét alapjaiban meghatározó tényező, hogy az ellenzék milyen sikeresen képes ezt a játékot játszani, milyen jól alkudozik, mennyire képes olyan erőt mutatni, ami a kormányt alkura kényszeríti. Ezt fogalmazták meg többször ellenzéki körökben úgy, hogy „Orbán Viktor csak az erőből ért”. Az állítás igaz minden demokrácia játszmára, mert a kormányok általában nem szeretik a saját kezüket megkötni, abban az ellenzéknek is segítenie kell. A kormány az ellenzék erejéből ért és az kényszeríti kompromisszumra. Amennyiben az ellenzék nem képes soha erőt mutatni, akkor nincs, amivel alkura kényszerítse a kormányzó pártot. Így pedig kevesebb kompromisszumos döntés születik, ami a definíció szerint rosszabb minőségű demokráciát hoz létre. Ezért rendkívül fontos tényező a demokrácia minőségének megítélése szempontjából az ellenzék minősége. Emiatt, aki a magyar demokráciát kritizálja, érdemes az ellenzék szerepét is figyelembe vennie.

Az ellenzék hitelesség nélkül nem ér semmit

Egy magyar ellenzéki politikus saját felelősségének kérdését nyilvánvalóan azzal hárítja el, hogy az Orbán-kormány úgy változtatta meg a politikai rendszert, ami mindenkori kormánypárt számára kedvezőbb feltételeket teremt. Ezzel veszi el az ellenzék erejét és képességét, hogy erőt mutasson. Az érvelés azonban hamis. 2010-ben a baloldal veresége után egy olyan politikai rendszerben voltunk, amit az előző 20 év alakított ki és az előző 20 év szabályi szerint lehetett a játszmát játszani. A jogi keretek változatlanok voltak és adottak arra, hogy az ellenzék éljen vele és kompromisszumra kényszerítse a kormányt. Amennyiben ezt képes megtenni, akkor az nem tudott volna változtatni a kereteken. Ezt azonban nem tette meg. Nem jól játszotta a játszmát és képtelen volt saját és szavazóik érdekeit képviselni. Ezért nehéz lenne a Fidesz által kialakított keretrendszert hibáztatni, mert az még nem is létezett.

Az ellenzék tehetetlenségének sem ma, sem pedig akkor nem a kormánypártok voltak az okozói, hanem saját hiteltelenségük. Az „elmúlt nyóc év” sokkoló valósága felőrölte a baloldal összes hitelességi tartalékát és a későbbiekben képtelennek bizonyult arra, hogy az ország sorsát valóban befolyásoló és meghatározó kérdésekről beszéljen, amivel esetlegesen visszaszerezhette volna. Ahogy néhány hete ezt egy ellenzéki csoportterápiás foglalkozáson maguk is bevallották. Az ellenzék az elmúlt 7 évben többet foglalkozott saját magával, és a többi ellenzéki párttal, mint az országgal. A játszma szabályai szerint pedig a kormányt csak úgy lehet kompromisszumra kényszeríteni, ha az ellenzék legalább bizonyos kérdésekben hatékonyabban szólítja meg a szavazókat, jobban tudja mi érdekli az embereket, mint a kormánypárt. Az erre való képtelensége pedig nem kérhető számon a kormányon. Az ellenzéki bénázásért csak ők maguk okolhatóak.

Az ellenzék feladata a kormánnyal szemben álló csoportok érdekeinek képviselete. Eszközeik minden esetben korlátozottabbak, mint a kormánypárté, viszont nem hoznak számon kérhető döntéseket, ezért nem is hibáznak. Hitelesség nélkül azonban nem képesek betölteni szerepüket, nem tudják összefogni a kormánnyal szemben állókat, mert a szavazók nem akarják, hogy hiteltelen politikusok képviseljék őket. Ez a magyar demokrácia leggyengébb láncszeme, még ha nem értesz is egyet a kormánnyal, akkor sem értesz egyet az ellenzékkel.

Önsajnáltatós óvodás játék

Az ellenzék az elmúlt hét évben a fogolydilemma játszmája helyett az önsajnáltatós óvodás játszmát játszotta, amit nyavalygós játéknak is nevezhetnénk. Az ovis gyerek is játszmákat játszanak. Egyesek képesek elérni, amit szeretnének, például megszerezni egy játékot, míg mások nem képesek erre. Ezek a gyerekek sírva rohannak az óvó nénihez, hogy Pistike nem enged játszani. Az óvó néni a külső tekintély, külső hatalom, akinek igazságot kell tennie, rászól Pistikére, hogy adja vissza a játékot, vagy engedje a nyavalygóst is játszani. Ha Pistike túl sokszor veszi el a játékot a nyavalygóstól, akkor büntetésbe teszik. A nyavalygós pedig rájön, hogy Pistikét így saját ereje nélkül is képes legyőzni. Elég, ha folyton nyavalyog, akkor is, ha Pistike nem tett semmit, mert az óvó néni neki hisz majd.

A magyar ellenzék ezt a játszmát játssza. Saját hiteltelensége és gyengesége miatt külső erőktől várja a kormány megbüntetését, megbuktatását. Az EU, USA, a CIA a német vállalatok, vagy korábban az oroszok mind az ellenzék óvó nénije. A politikai erőforrásaikat nem a szavazók, hanem szinte kizárólag az óvó nénik meggyőzésére fordítják, azt akarják elérni, hogy az óvó nénik büntessék meg a kormányt és adják a kezükbe a hatalmat.

Ez az önsajnáltató óvodás játék rendkívül irritáló és különösen az egy olyan személyiségnek, mint Orbán Viktor, aki közismerten ki nem állhatja a nyavalygást és önsajnálatot. Megoldás, vagy ha úgy tetszik harc orientált. Amikor orrba pöcköli az ellenzéki ovisokat és azok nem védekezni próbálnak, hanem az óvó nénihez szaladnak nem érnek el mást, csakhogy legközelebb két orrpöci jön. A siránkozás egyetlen demokráciában sem vezet eredményre, mert a politika nem nyavalygós önsajnáltató játék, hanem „háború, csak hosszabb”. Ami nem igaz egyetlen demokráciára sem, az különösen nem igaz az Orbán elleni játékra.

Aki a magyar demokrácia minőségét akarja megítélni, ezeket a szempontokat mindenképpen figyelembe kell vennie. Aki pedig javítani akar rajta, legyen az az ellenzék vagy az óvó néni, annak első helyen az ellenzék minőségével kell foglalkoznia. Ez azon kérdések egyike, amiben a kormány bármennyire mindenhatónak gondolják sokan nem segíthet.