A haladó tábor két vénülő, megkopott komolyságú örökifja szinte egyszerre törölte bele a lábát a fociba. TGM, a bölcsészforradalmár csak futólag, mondván, „komoly ember nem néz hivatásos sportot”. Azt nem tudtuk meg, nem hivatásosat néz-e, és ezt fontos lenne tudnunk, hiszen "komoly ember" mivoltunk forog kockán. Ezt egyelőre jegelnünk kell. Annyit tudunk, hogy komoly ember az éppen aktuális kultúrmarxista divat (bármi legyen is ez épp a gyakorlatban) talaján állva aggódik Európa posztfasiszta-fetisiszta-trappista-focista-anális-retentív-etnicista-biologista reneszánszán. És feltételezzük, hogy komoly ember a profi sport helyett komolyan veszi Derrida és Lacan locsogását is.

TGM megközelítésével mindössze egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy ő mégiscsak a proletárforradalom híve. A bolsevik forradalom pedig nem egy workshop volt, ahol nagyon rosszul öltözött akadémikusok nőiesen keresztbe tett lábakkal vitatták meg az egalitárius világrend alapjait. Bármit gondoljunk is ezekről a forradalmakról – és sok jót nem gondolunk –, mégiscsak kellettek hozzá olyan férfiak, akik nem vetik meg a testmozgást.

A másik nagy megmondó Tóta W. Árpád volt, aki szükségét érezte világgá kürtölni, hogy ő bizony nem szereti a focit, feleslegesnek és értelmetlennek tartja, és ha már mi, földi halandók élvezetünket leljük benne, legalább halkabban csináljuk. Ez az ún. „liberális kukac” tankönyvi esete, akit amúgy senki sem vesz észre az asztal szélén, de épp annyira nyálkás és idegesítő, hogy az ember ne tudjon rendesen figyelni tőle a meccsre.

A liberális kukacnak nem csak esztétikai vagy normatív problémái vannak a focival, általában személyes trauma kötődik a futballhoz. Hiszen nem kellemes azon testnevelésórák emléke, amikor mindig ő volt a kapuba állítva, de akkor is csak afféle harmadik kapufaként. A rossz érzés a többi foglalkozáson sem szűnt meg, mert amikor a liberális kukac szipogva, szemüvegét igazgatva nyomogatta tamagocsiját, egy-egy osztálytársa néha hátba verte, hogy törölje már meg az orrát, mert csöpög. Nemcsak a fociból, hanem az összes többi közösségi élményből is kimarad élete során, de a foci épp alkalmas arra, hogy minden sérelmét összegezve lássa benne.

Így teltek a liberális kukac mindennapjai, és ezért lehet bennünk megértés sajátos felfogásával szemben. Mindenki más úgy éli az életét, hogy merőben földi dolgok foglalkoztatják, a foci, a csapatnak szurkolás, a csajok, a kocsmázás, a jogosítvány megszerzése és ehhez hasonlók. A liberális kukac ezeket megveti és lenézi, ha már része nem lehetett bennük. Amikor mások a szabad levegőn voltak, vagy a kocsma füstös levegőjét szívták, ő már hálózatban játszott stratégiai játékokkal – akkor, amikor a többieknek otthon még számítógépük sem volt. És amikor a többiek a hétvége eseményeit beszélték meg, ő éppen feszengett, hogy mikor jön már ki az új Pentium.

Azzal vigasztalta magát egész életében, hogy nagy feltaláló lesz, és ő küldi a Marsra az első kapszulát I. Szent Elon Musk helyett, de aztán ez sem történt meg. Pusztán tagja maradt egy egyre szűkülő és öregecskedő haladó szektának, amely továbbra is egy progresszív utópia lázálmában él, és hajtja a bosszúvágy Mucsával szemben. Nedves álmaiban külön múzeumot épít a falurombolás emlékére. Fiatalos tevékenységnek tartja a jövő megvitatását az aldis szatyrot szorongató Bauer Tamás társaságában. Hamarosan megvásárolja első könyökfoltos zakóját, ha ugyan nincs már rég túl ezen.

Azok az iskolapadban szipogók, akik később valóban nagy dolgokat vittek véghez, tényleges felmentéssel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy az az egy szabályos fekvőtámasz sem sikerül. A többieknek viszont semmi sem maradt: nem jutott Mucsa földhözragadt, de legalább életszagú örömeiből, és közben a furcsa geekek nagy eredményeiből sem. Így próbálnak erényt kovácsolni abból, amikor beesett vállaik összeomlanak a szörnyűséges teher alatt, amit a karton ásványvíz félemeletre való felcipelése jelent.

Egyvalamiben igaza van Tótának. Azt írja a foci kapcsán, hogy „a rendezvénysorozat értelme az, hogy eldöntsék, ki focizik a legjobban. Ez történik az egyes mérkőzéseken is, tehát teljesen felesleges és indokolatlan előre kiválasztani egy-egy csapatot, hogy miattuk izguljanak. Sokkal célszerűbb megvárni a végét, amikor úgyis kiderül, melyik a jobb, és aztán az ő győzelmüknek örülni”.

Mivel a politikát, akárcsak a focit, szintén győzelemre játsszák, így teljesen fölösleges Bokros Lajosnak, valamelyik szadeszes árva szektás formációjának, vagy a Twin Peaks-koalíció bármelyik figurájának szurkolni. Izgulni is fölösleges.

Egyszerűbb megvárni a meccs végét, és aztán Doktor Miniszterelnök Úr győzelmének örülni, így megspóroljuk magunknak a felesleges izgalmakat.

Mindenesetre a vb-döntőt nézzük minél többen, minél hangosabban, hátha a liberális kukacok újra visszabújnak a föld alá.

*A szerző elég szarul focizik