„Ne higgyük, hogy az egyik emberi lény nagyon különbözik a másiktól! Az igazság az, hogy az van előnyösebb helyzetben, aki jobb iskolába járt”.

(Thuküdidész)

„A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál”.

(Lord Acton)

„Aki még egyszer idézi Lord Actont, annak a büntetése száz fekvőtámasz”.

(Igazságos Tábori Rabbi, Kispipacs bisztró)

„Machete don't text”.

(Machete)

Az értelmiség a nagybetűs Morál megtestesítője. Õ az, aki kimondja, hogy „eddig és ne tovább”, illetve „na, ez most már aztán tényleg sok”, valamint „az még belefért, ez azonban már hallatlan”! Hogy az értelmiség mint olyan beleüvölti a nagyvilágba a sziklaszilárd erkölcsi ítélet félreérthetetlen szólamait, az persze nem újdonság. Ez lenne az „írástudók felelőssége”, ami nem sok mindent jelent, és nem is következik belőle semmi.

Az értelmiségi a közélet papja. Gondoskodik a köz lelki üdvéről. Mindezt úgy adja elő, mintha a Tudomány nevében szólna, ami ugye a politikamentes, de benne van az Erkölcsi Törvény. Az értelmiség az Erkölcsi Törvény szentlelke: az értelmiségiek szólnak annak szavával. Ezért is kívánnak nyilvános gyóntatásokat tartani „Orbán, mentsd meg lelkedet!” jeligével. Úgy gondolják, hogy előjoguk van arra, hogy mások a színük elé járuljanak, és elszámoljanak lelkiismeretükkel, hogy előírhatják mindenki másnak, hogyan gondolkodjanak, beszéljenek, cselekedjenek. Amikor pedig petícióznak, valójában értelmiségi enciklikákat adnak ki.

Arról persze nem tartanak fejtágítást, hogy ne adj' isten a tudomány világában is lennének hatalmi viszonyok, fényesre nyalt valagak, és ennek fejében kapott stallumok; arról meg pláne nem, hogy a stallumokat adott esetben az elátkozott, erkölcstelen politikától kapják. Arrafelé nincs hatalom, nincs befolyásolás, nincs korrupció, nincs urambátyám, nincs megbélyegzés vagy kiközösítés. (Maximum csendes morgás, ha valaki nem írja alá 2017 Chartáját.) Az értelmiséget – egyedül a világon – nem érinti a másokra érvényes áteredő bűn, ők szeplőtelen szüzekként tengetik napjaikat, és mindent kizárólag kiemelkedő képességeiknek köszönhetnek.

Mivel morális receptoruk különbözik az átlagemberétől, igazi hópelyhecskék, és a legapróbb kételyre is hiperérzékenyen reagálnak. Persze szó sincs arról, hogy esetleg hiú pöcsök lennének. Csak különleges anyagból vannak gyúrva.

Az értelmiségi képtelen elismerni, hogy létezik más természetű teljesítmény, a sajátjára azonban sosem reflektál.

Sajátos alcsoportja az értelmiségnek a polgári értelmiségiek tábora. Õk azok, akik többnyire – jóllehet vonakodva – egyetértenek a jobboldali kormányok céljaival, ám rendre ízlésproblémájuk van az eszközökkel. A polgári értelmiség arról ismerszik meg, hogy azt mondja: „most szólunk”.

Szalonjaikban ingatják a fejüket a nyugati egyetemek safe space/gender, és szólásszabadság-ellenes őrületek miatt, ám ha a jobboldali politika egy picit is ráijeszt az épp kikelni készülő safe space/gender Alien-tojásokra, már emelkedik is a Morál mutatóujja. Mert persze kéne ezek ellen küzdeni, de nem így. A "nem így" a leggyakoribb értelmiségi kívánalom. Ilyenkor méltányosságra, egyenlőségre és hasonlókra utalnak, mintha a többi értelmiségi amúgy méltányosan és egyenlőként bánna velük. Ezzel még akár tisztában is lehetnek, de ugye a Morál megköveteli, hogy ők mégis így tegyenek. Ettől különbek. Õk az értelmiség Stockholm-szindrómásai. Náluk is megvannak a rituálék, a petíciózások, van saját Bibó-idézetük is Lord Actontól. Van utánpótlás is, Solymosi Frigyes után érkeznek a mindigellenzékiek és a Mandiner cuckservativejai.

A polgári értelmiség mindig konszolidációt, kiegyezést követel, de erősen vitatható, hogy ezt azért tenné, mert szerinte a konszolidáció vagy a kiegyezés morálisan fölötte áll a konfliktusnak. Ezt inkább félelemből, gyávaságból teszi.

Ha a politika valóban azon a pályán kívánna mozogni, amire az értelmiség akarná helyezni, lényegében impotenssé válna.

Mivel általánosságok és abszolútumok világában élnek, minden politikai meccset lefordítanak erre a nyelve. Így kerül veszélybe minden alkalommal a szabadság, a jogállam, a demokrácia.  

Az értelmiségi moralizál, ám ennek nem sok köze van ahhoz, hogy mennyire tartja fontosnak valóban az erkölcsöt. Akkor talán elmenne papnak, hogy valóban gondoskodhasson az emberek jellem- és erkölcsformálásáról. Ám a közember a politika erkölcsét lenézi, és önmagát pedig bűntelennek tekinti. Amikor látványosan, nyilvánosan, teátrálisan a közéleti erkölcsöt akarja rendbe hozni, valójában maszturbációs maratont tart, és felzizzen akkor, ha valaki esetleg megkéri, hogy ezt – ha lehet – a négy fal között csinálja.

Mindenki más miatt sértett persze. Van, aki elítéli a politikai korrupciót és a pénzhajhászást, de ő maga nem veti meg a pénzt, még ha nem is köti a nyilvánosság orrára e vonását, szemben az állandó morális intéssel mások felé. Van, aki a népszerűségért küzd, és ingerült lesz, ha nem sikerül népszerűvé válnia. Aztán van olyan is, aki szeretne a Fejedelem fülébe sutyorogni, de a Fejedelmet nem érdekli a duruzsolása. Utóbbit a szaktudomány Charles Gati-effektusként ismeri.

A legérdekesebb azonban mégis az a reakció, amit kivált belőlük az, amikor üzenetükre a politika visszaüzen; amikor jelzi, nem érti, mit nem értenek. Ezt olykor selyemzsinórként értelmezik, ami elsősorban nem a paranoia, hanem önnön fontosságuk tudatának a jele. Úgy tesznek, mintha a politika valójában nekik köszönhetné a hatalmát (fordítva pedig még véletlenül sem fordul ez elő). Mintha szükség volna selyemzsinórra.

A valódi kérdés nem az, hogy ki kivel árulna szívesen egy gyékényen, hanem az, hogy aki az értelmiséggel árul egy gyékényen, elad-e egyáltalán valamit?