Nem mondanám magam túlságosan érzelgős fickónak, meghatódni is viszonylag ritkán szoktam. Megnéztem az M4 Sport sajátgyártású filmjét, amely a “Régi nyár” címet viseli. Az alkotás a 2016-os Európa-bajnokságra kijutó magyar válogatott útját és magát az Eb-t dolgozza fel.

Őszinte leszek, elég sok olyan pillanata volt a filmnek, amelyet megkönnyeztem, miközben borsódzott a kezem, lábam, hátam. Csoda volt újraélni azokat a pillanatokat. Volt szerencsém kint lenni a híres norvégok elleni meccsen, amikor az álomsorolásból csúnya bukta lett a nagyképű skandinávoknak, mi pedig kijutottunk a franciaországi versenyre. Eufórikus volt az egész. Napoknak kellett eltelnie mire felfogtuk, hogy mi történt.

Abba a generációba tartozom, aki soha nem szurkolhatott magyar csapatnak nemzetközi versenyen. Igazából nem is tudtam mire lehet majd számítani.

Az Ausztria elleni győzelem után örömünnep tört ki az országban. Az évtizedek nyomorúságos kudarcaiból felgyülemlett szomorúság olyan boldogságba csapott át, amelyet a rendszerváltás utáni Magyarország sosem tapasztalt meg. A történetet ismerjük, átéltük, emlékszünk rá. 2 hétig futball-lázban égett az egész ország. Felemelő volt. Jó érzés volt büszke magyarnak lenni.

Miért nem lehet mindig annak lenni – merül fel bennem a kérdés?

Mindjárt válaszolok, de előtte egy fontos megjegyzés. Az Eb vagy a VB is rendkívül fontos nemzeti identitáserősítő alkalom. Gondoljunk csak bele. Mindkét versenyen országok küzdenek egymás ellen. Az a lényeg, hogy az egyik nemzet legyőzze a másikat. Nincs Egyesült Európai Államok, nincs szupranacionalizmus és nincs internacionalizmus. Egyetlen dolog van fair play, azonos körülmények és játékszabályok. Valahogy nagyon ősi ez az egész, ezért van ránk nagy hatással. Hiszen belül mindannyian előbb vagyunk magyarok, mint európaiak.

Legalábbis ezt hinném, de kiderült, hogy nem. És akkor itt következik a válasz. Az ország jelentős(!) része focilázban él ismét, hiszen újra ott vagyunk az Eb-n, sőt hazai pályán játszunk. Ugyanaz, ami megtörtént 5 éve, szorozzuk meg most azzal, hogy mindez itthon – Magyarországon – történik.

Nyilvánvalóan, akik a nemzeti érzés ellen dolgoznak egyfajta veszélyt látnak ebben az egészben. Ezért próbálják lejáratni a válogatottnak szurkoló magyarokat, ezért próbálják a szolidaritás síkjára terelni a versenyt, illetve ezért próbálják ignorálni vagyis úgy kezelni a dolgot, mintha nem is lenne hazai rendezésű Európa-bajnokság.

A magyarellenesek úgy képzelik, illetve állítják be a válogatottért szorító embereket, mint valami huligánhorda. A magam nevében írom, hogy a magyar válogatott hatalmas szurkolója vagyok és voltam akkor is, amikor nem volt ennyire sikeres a csapat, de közben nem borítottam fel kukákat és nem okoztam kárt semmiben. Úgy hiszem a magyar szurkolók 99,9 százaléka olyan, mint amilyen én vagyok.

A magyarellenesek a büszkeség erősítése helyett azon ügyködnek, hogy ne a hazaszeretetről beszélgessünk, hanem mindenféle térdelésről vagy nem térdelésről. A más nemzetek iránti tiszteletet és szolidaritást nem az jelenti, hogy leguggolunk 1 percre vagy sem. Csak jelzem. Sokkal inkább azt, hogy bajban segítünk. Lásd: koronavírus.

A magyarellenesek próbálnak azon ügyködni, hogy kialakítsanak egy olyan narratívát miszerint nincs is ez az esemény. Találkoztam több olyan szélsőségesen liberális újságcikkel, amelyek arról elmélkedtek miképp lehet túlélni a focidömpinget. Természetesen, aki nem szeretne magyar mérkőzéseket nézni az megteheti, ugyanakkor (egyelőre) 4 évente két hetet talán ki lehet bírni.

Az az igazság kedves liPsi honfitársaim, hogy a foci nem csak egy játék, hanem a maga az élet. Arra azért vigyázzatok, hogy az esetleges ünneplések során nehogy meggypiros mezes magyar emberek közé keveredjetek, mert a végén ragadna rátok egy kis hazaszeretet.