„Orosz avantgárd hamisítványok a genti szépművészeti múzeumban?” – hirdeti egy neten talált szalagcím – már amennyiben ennek a fogalomnak van értelme a virtuális újságírás terén –, s közben tudjuk jól, ha egy effajta cím mögött kérdőjel áll, akkor aligha kérdéses, hogy az állítás.

„Modigliani mellett jó néhány éve már az orosz avantgárd mesterei, Kandinszkij, Malevics, Goncsarova, Larionov és a többiek is a hamisítók kedvencei közé tartoznak. Nem véletlenül: egyfelől, az irántuk megnyilvánuló mind nagyobb gyűjtői kereslet alaposan felverte az áraikat, másrészt életművük jóval kevésbé pontosan dokumentált, mint a hasonló ársávban mozgó más művészek többségének alkotásai.”

Hm – mondhatná az ember, de van tovább is.

„Ennek történelmi okai vannak: az említett mestereknek pályájuk csúcsán, a múlt század tízes-húszas éveiben viharos sors jutott osztályrészül; a bolsevik forradalomhoz való mindenkori viszonyuk – és a forradalom hozzájuk való viszonya – függvényében sokszor és kényszerűségből nemritkán viharos gyorsasággal változtatták lakhelyüket, hol elhagyták Oroszországot, hol visszatértek oda, s eközben kevés idejük maradt a világban időközben szétszóródott műveik pontos leltárba vételére – azaz ma ideális terepet kínálnak a hamisítóknak.”

Sorok írója ezt egy percig nem vonja kétségbe – biztos így van –, de valamiről soha nem beszélnek. Valamiről, ami a józanul gondolkodó embernek ott a nyelve hegyén, miközben az illusztris művészek festményeit szemléli a Google segítségével.
Csallóközi Farkas Lőrincet (1898-1966) nem nagyon lehet hamisítani. Azonnal felismerni, melyik nem eredeti. Én a Vaterán már botlottam olyanba, aki Cs. Farkas Lőrincként próbált eladni valamit, pedig a hülye is látja, hogy nem az.

Hogy miért?

Mert Cs. Farkas Lőrinc minden mozdulata ő maga. Látja az ember, ha nem ő csinálta. Pedig nem nagy kunszt egy Cs. Farkas Lőrinc. Impresszionista foltokkal dolgozik, de elég jól. Én szeretem. Szakmai elismertsége majdnem nulla. Nincs benne dekadencia, káosz, pusztulás, romlottság, aljasság, bűn, szenny, mocsok és képzetlenség. Márpedig a festészetben a szakma csúcsait ezzel lehet elérni. „Formabontással”. Épp ezért Cs. Farkas olcsó. Pár tízezer forint. Száznál ritkán viszik többért.
Ellenben célszerű venni, mert – amellett, hogy a városképei zseniálisak – nem hamisítási célpont. Nem éri meg, és még macera is, mert mint mondottam, rögtön látni.
Zórád Ernőt se lehet. Ott is rögtön látszik. Jó, ő egy kicsit drágább, de annyival nem, hogy megérjen emberfeletti rajztudást, és színérzéket elsajátítani.

Na de Malevics fekete meg piros kockái ki nem tudja hamisítani? (Nem is értem, nem mindegy kinek a kockáit teszi ki a falra az, akinek ez kell?) Meg Kandinszkij gyerekrajzszerű hülyeségeit, amiért az embernek adnak egy karót rajzórán hatodik általánosban? (Örök kedvencem Jackson Pollock a csöpögtetett pacáival. Igazság szerint hogy a fenébe derítik ki, hogy melyik az eredeti? Hogy ki rúgta fel a sárga festékes bödönt, s folyatta rá a kékre?

A Vaterán, ellenben a jó kis Csallóközi Farkas képekkel – kikiáltási ár 42 000 Ft –, nincs baj. Biztos befektetés, és van, amikor még jó is.
Amúgy ki az, aki ezeket a pacákat komolyan veszi? Mennyi sznobság kell hozzá? Ez olyan, mintha az ehetetlen és a pocsék ebédet így istenítenék: „Ez kérlek, odaégettizmus”. Ez itt egy„kozmáltista főzelék”.
„Te még a kozmáltizmusnál tartasz? Én már eljutottam a túlsózottista romlottizmusig”.