A konzervativizmus ledöntötte alapvető pilléreit, és akár el is tűnhet Európa szellemi színpadáról, ha nem erősödik meg újra. Utolérte a kulturális fejlődés, ami az 1970-es években széles fronton indult el, és az 1990-es években erőteljes lendületet kapott. A kulturális változás általában lassú folyamat, ez a fokozatosság gyakran észrevehetetlenséggel jár együtt, ezért a változás végzetes aspektusait a megfigyelők nagy többsége csak későn veszi észre. A történészek tudják, hogy a változások mindig visszafordíthatatlanok, de többnyire javíthatók. Kijavításuk az értelmiségi elit azon hanyatló szegmensére hárul, amely elegendő mércével rendelkezik ahhoz, hogy a gonoszt gonoszként tudja diagnosztizálni, és amely olyan irányvonalakra törekszik, amelyek mentén ki lehet deríteni a hamisságokat. Ezeket az értelmiségieket egy elemzés szerint konzervatívoknak nevezik. Az „Ismerd fel a helyzetet!” parancsának követése érdekében hat olyan tényt nevezhetünk meg, amely a rendszer kidőlt vagy törött pilléreire utal:

1. A demokratikus állam központi intézményeivel szembeni növekvő ellenségesség

Ez különösen a becsület védelmét vonta meg a katonáktól. A „katonák gyilkosok” büntetlen kijelentésnek természetesen következményei vannak az állampolgárok hajlandóságára, hogy életük árán kiálljanak hazájukért és alkotmányukért. A „minden rendőr barom” szlogen szintén büntetlen, és drámai következményekkel jár a rendvédelmi szervek tekintélyére nézve. A konzervatívok nem védték következetesen és fenntarthatóan azokat az intézményeket, amelyek működésétől demokráciánk függ, és most élesen láthatóvá váltak ennek következményei.

2. Az EU egyre nyitottabb állami fellépése

Ennek az eurokrata „királyságnak” nincs alkotmánya, hanem szerződések alapján hozták létre. Ahogy Dieter Grimm volt alkotmánybíró hangsúlyozza, ezek a szerződések „másodlagos jogforrások”, ellentétben a nemzeti törvényekkel, amelyek közvetlenül vagy közvetve a népszuverenitásból fakadnak, és ezért „elsődleges jognak” minősülnek, ezeket a szerződéseket nem támogatja az európai népakarat. Felmondhatók, ahogyan azt a brexit is mutatja. Mindeközben az európai joggyakorlat hozzászokott ahhoz, hogy az EU-szerződéseket egyfajta alkotmányként kezelje, így pedig elsőbbséget élveznének a nemzeti törvényekkel szemben. Grimm diktátuma szerint „a tagállamok továbbra is a »szerződések urai«, de már nem a területükre alkalmazandó jog urai”. Annak érdekében, hogy az EU-szerződések alkotmányos státuszt kapjanak, olyan jogrendszer alakult ki, amely már nem a szuverén népek törvénykezéséből táplálkozik, hanem fokozatosan delegitimálja a népszuverenitást. Az államok nem demokratikus konföderációjának puszta létezése több mint egy generáción keresztül alapvetően deformálta a politikai osztály szocializációját, habitusát és gondolkodásmódját minden társult országban. A rossz az, hogy fiatal jogászok sorát képezik arra, hogy többé ne lássanak kapcsolatot a népszuverenitás és a törvényhozás között. Ha ez az összefüggés megoldódik, akkor bármely alkotmány a demokráciával szemben ellenségesen értelmezhető, és a nép szuverenitása fokozatosan delegitimizálódik.

3. Eltűnik az a tézis, miszerint az államoknak nemcsak államhatalmuk van, hanem – a Jellinek-triászt idézve – népességük és területük is

A politikai értelemben vett nép polgárokból áll, és így világos „külső határa” van, ahogyan területe is. Jelenleg minden demokrácia az ő démoszán alapul, azonban ezen alapelv régóta hiteltelenné vált, és most azzal fenyeget, hogy teljesen tiltott nézetté válik. Tekintettel a 2015/2016-os határnyitás katasztrofális következményeire, várható lett volna, hogy kijózanító politikai irányú gondolkodásmód-váltás induljon el, azonban ez nem történt meg. A német Bundestag 2018. november 29-én – nevetségesen rövid vita után – az SPD és a CDU szavazatával jóváhagyta a migrációs paktumot, a CDU mindössze 4 tagja szavazott ellene. A CDU és az SPD közös fellépése során a szövetségi kormányt arra kérték, hogy „a paktum ne érintse a nemzeti szuverenitást és Németország azon jogát, hogy saját bevándorlási politikát határozzon meg”. Azt is jelenti, hogy az ENSZ egyezségokmánya „nem állapít meg semmilyen érvényesíthető jogot és kötelezettséget”, és „nincs jogváltoztató vagy törvényhozó hatása”.

Egyes alkotmányjogászok azonban arra figyelmeztettek, hogy a paktumnak – miután aláírták – természetesen joghatásai lesznek, függetlenül attól, hogy mi van a határozatban. A bíróságok gyorsabban vagy lassabban, de észrevétlenül átviszik a paktumot a jogalkalmazásba. A demokrácián alapuló konzervativizmusnak mindent meg kellett volna tennie, beleértve a legrosszabb rágalmazás kockázatát is, hogy megakadályozza ezt a döntő lépést az állam felbomlasztása felé.

4. A Bundestag 2017. június 30-ai határozata a „házasság mindenkinek” mellett

Mivel az emberek sehol sem születnek felnőttként, a nemzedékek csuklópántként működnek az egyes államok biológiai szaporodása és az egyedek halandósága között. Minden kultúrában a házasság az az intézmény, amelynek garantálnia kell a társadalom biológiai szaporodását. A gyermektelen házasságok minden kultúrában aggodalomra adnak okot. Ha a gyermektelenséget már nem hiányként vagy akár szerencsétlenségként, hanem a szakmai esélyeket javító társadalmi stratégiaként fogják fel, akkor ennek a következménye egyrészt az, hogy a szándékosan gyermektelen házasság funkciójában már nem különböztethető meg az azonos neműek élettársi kapcsolatától, így a házasság jelentése megváltozik a társadalom ezen szegmensében. Elég lett volna törvényileg egyenlőségjelet tenni az azonos neműek párkapcsolata és a házasság között, hogy megcáfoljon minden gyanút, miszerint a homoszexuálisokat diszkriminálják. Az azonos neműek élettársi kapcsolata tekintetében az örökbefogadási jog megadása azonban végzetes volt a társadalmi reprodukció szempontjából. Ha a Bundestag legalább 350 tagja ismerte volna a házasság különleges értékét, ezek a végtelen ostobaságok soha nem váltak volna a törvény részévé. Azok az áramlatok, amelyek a nemek természetes kettőssége ellen szólnak, most erős hátszelet kaptak. Ha a valósággal való kapcsolat megszakad, akkor bármi lehetséges. A második következmény már érezhető. Ha a család fogalma elválik a generációs utódlás szükségességétől, akkor kultúránk időhorizontja fenntarthatóan megváltozik. Elveszett a tudat, hogy a kultúrák az időben mozognak, és gondoskodniuk kell a következő generációkról. És ekkor – amint arra Michael Großheim filozófus is rámutatott – egy radikálisan lerövidült időhorizont jelenik meg, következésképpen a jelentés teljesen aktualisztikussá és divatossá válik. Elkerülhetetlenül megszakad a múlthoz fűződő kapcsolat, és ezzel együtt a hála az óriási kulturális vívmányokért, amelyeket örököltünk. Ez a spirituális egydimenziósság pedig teljesen védtelenné teszi az embereket az erkölcsi divatokkal és az aktuális hisztériával szemben.

5. Az egyházak többé nem kínálnak erkölcsi különbséget

Az állam szuverenitása ellen küzdő frontvonalon civil szervezetté alakultak. Ez komolyan megzavarta a hagyományos konzervatív áramlatokat.

6. A megújult oktatási rendszernek mára kulturális következményei lettek

Németországban az egy éven belül érettségizettek aránya 1970 óta folyamatosan növekszik, kezdetben jogosan és jó okkal. De a trend ereje csak ijesztő lehet. 2000-ben az első éves hallgatók az évfolyam 33%-át tették ki, ez 2009-ben 43%, 2011-ben 55% volt, 2013 óta 58%. Ennek az abnormálisan magas hallgatói létszámnak kettős következménye van. Először is a teljesítményszint drámai visszaesését tapasztaljuk, különösen a bölcsészet- és társadalomtudományok terén. Másodszor képzetlen akadémikusok tömkelegével találkozunk, akik a közszolgálatba zsúfolódnak. Harmadszor drámai hiány mutatkozik a képzett mesteremberekből, és ez hatással lesz infrastruktúránk állapotára. Ugyanez a jelenség Franciaországban és más országokban is megtalálható. A szakképzetlen hallgatók a civil szervezetekbe is benyomulnak, ahol egyre több állás kínálkozik. Emellett tömeget adnak a tiltakozó megmozdulásoknak, és ideális eszközei az eltörlés kultúrájának is. Az akadémiai elit mentalitását legalább másfél generáció óta ezek a körülmények alakították. A konzervatív értelmiségiek már régóta látták ezt, de nem hallották őket azok a konzervatívok, akik még mindig az élen voltak a médiában és a politikában. Most már túl késő egy előre látható korrekcióhoz, mert legalább harminc évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemek ilyen módon átstrukturálják magukat. Egy ilyen korrekció még erős és tartós politikai akarattal sem lehetséges a politikai és médiaelit nagy része körében.

Konzervatív újrakezdésre van szükségünk. Olyan mércét kell alkotnunk, amellyel a demokrácia és a tudomány egyaránt megvédhető. Egy mottót és egy gyakorlati célt kell szem előtt tartanunk, miszerint „A konzervatívoknak – jobban, mint másoknak – figyelniük kell arra, hogy minden változásnak megvan az ára, és minden eredmény elveszhet. A gyakorlati cél pedig a realitásérzék beültetése legyen a politikai szférába.