Vörösbe borul hamarosan a Colosseum. Persze nem kommunista államcsíny zajlik, hanem az üldözött keresztények védelmére kívánják felhívni a figyelmet.

Nézem, nézegetem a felhívás képét, és eszembe jut 2003 ősze. Riporterként Irakban jártam, és kanadai kollégám javaslatára ellátogattunk a Moszul melletti Szent György-kolostorba. Irakban – akárcsak Szíriában – több keresztény felekezet él hosszú évszázadok óta a muszlimok mellett (inkább alatt). A Szent György-kolostor legalább négyszáz éve a káld katolikusok egyik legfigyelemreméltóbb építészeti és hitéleti alkotása. Amikor ott jártunk, Fadi Hanna apát körbevezetett bennünket, és miután látta, hogy érdekel bennünket a kolostor, a káld liturgia és a keleti keresztények története, jobban megnyílt előttünk.

Tudják, az amerikai hadsereg rendszeresen küld ide csoportokat. Irakban szolgáló katonák érkeznek, egymást váltják különböző turnusokban. Eleinte nagy örömmel fogadtuk őket, felkészültünk testvéreink, a nyugati keresztények fogadására. Közösségünknek sokat jelentett, hogy végre testközelből is láthatjuk őket. Aztán nem egészen úgy alakult, ahogyan elképzeltük. Az amerikai katonák úgy viselkedtek, mint valami kimaradáson: szóba sem álltak velünk, egykedvűen jöttek-mentek a templomunkban, láthatóan nem érdekelte őket az egész. Akadt olyan is, aki rágógumit rágott Isten házában!

Emlékszem, arra gondoltam, bárcsak a rágógumi volna a legnagyobb baj a nyugati keresztény világban.  

Azóta a Szent György-kolostort az ISIS megrongálta, a híveket szétugrasztották, és hogy Fadi Hanna apáttal mi lehet, csak a Jóisten a megmondhatója.

Egy másik alkalommal Kirkukban elhatároztuk, hogy estére kerítünk valami szeszes italt, ami nem is olyan egyszerű feladat az arab világban. Irak északi részén káld és asszír keresztények árusítanak whiskyt, sört, az arra kijelölt boltokban. A muszlimok többsége úgy néz ezekre a kis bódékra, mint a rongyra, többnyire zártak, mint nálunk a dohányüzletek, az italt fekete, nem átlátszó nejlonzacskóban adják, nehogy sértse a többség önérzetét.

(Mintha éppen a nyugati világban is betiltanák a nyilvános imát, hiszen a többség berzenkedik a naponta ötször nyilvánosan leboruló muszlimok láttán. Vagy nem?)

Szóval, elvetődtünk a kirkuki italboltba, nézegettük az olcsó whiskyket, és egyszerre ott termett az asszír eladó, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy éppen itt a fia, aki vallásórára igyekszik, kérdezzük ki bibliaismeretből, mert nagy megtiszteltetés, hogy nyugati keresztényekkel találkozhat. Meg is jelent a fiú, és az italbolt teljes személyzete feszülten figyelt, most mi lesz. Összeszedtem magam, megkérdeztem, hány evangélistát ismerünk? Mondott a fiú néhány nevet, és bár nem értettem, elfogadtam a választ. Aztán megkérdeztem, Jézus urunknak hány tanítványa volt, hát, ott is tizenkettőről tudnak, a fiú megmutatta a kezén, stimmel. Megdicsértem, az apja pedig kis híján elolvadt az örömtől és a büszkeségtől. Alig engedtek fizetni, mi pedig egész este arról beszélgettünk a szállodánkban, hogy könnyű nekünk keresztényként vagy nem keresztényként élni, hiszen van választási lehetőségünk. A kirkuki keresztényeknek nincs. Õk keresztények az első vértanúk türelmével, elszántságával, és bár századok óta muszlimok között élnek, mindmáig megőrizték hitüket, amely szó szerint az életüknél is fontosabb.

Hogy az italboltossal és a családjával mi lett, megint csak a Jóisten tudja. Nem csak az ISIS, de a helyi muszlimok többsége is ellenséget látott bennük, már akkoriban felrobbantottak egy csomó italboltot, mert Allah szolgái nem isznak szeszes italt, és olyan bölcsek, hogy másnak sem engedik.

Irak másfél millió keresztényéből mára alig maradt. Akárcsak Szíriában, itt is megfogyatkoztak a gyülekezetek, a vallásgyakorlat visszaszorult a magánélet ösvényei mögé. Bár az ISIS visszahúzódásával a templomok egy részét felépítik, semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.

Nézem, nézegetem a vörösbe borult Colosseumot, és arra gondolok, felesleges kivilágítani római emlékműveket. Önmagában ettől még nem lesz könnyebb a moszuli apát és a kirkuki italboltos élete – már ha élnek egyáltalán.

Talán nem kellene muszlim migránsok lábát mosni a kamerák kereszttüzében. Még akkor se, ha pápa az ember. Jézus nem azt tanítja, hogy hülyék legyünk, hanem azt, hogy testvérként szeressük egymást. Logikus, hogy elfeledett testvéreinkkel, a keleti keresztényekkel kellene kezdenünk a szeretetet, aztán ha mindegyiket egyenként megsegítettük, akkor következhetnek a muszlimok. Arról nem beszélve, hogy ha a pápa muszlimok lábát mossa, azt üzeni a káld és asszír keresztényeknek, hogy nem vagytok fontosak, a muszlimokkal viszont egyezséget akarok kötni, ráadásul meg is alázkodom előttük.

Mint tudjuk, mindent helyi értékén kell mérni. A keleti keresztények ezt, és csakis ezt szűrik le a pápa gyakori megnyilatkozásaiból. Hogy időnként kedves szavakkal méltatja őket, hivatkozik rájuk, szóvá teszi a világban zajló keresztényüldözéseket, teljesen lényegtelen körülmény. Az idő fogy, a kés pedig éles.

Felemelő látvány lesz a vörösbe burkolózott Colosseum, tényleg. A keresztények kiontott vérét idézi, szigorúan jelen időben. Orvosért és kötszerért kiált a vörös Colosseum. Maga a kezdeményezés pedig parádés: tökéletesen illeszkedik a Je suis és a #metoo-féle idiotizmusba, az üres moralizálásba merült, akcióképtelen, erőtlen nyugati világ hasonlóan impotens baromságainak sorába.

Az iraki keresztények meg csak ellesznek valahogy. Ugye?