T. Hivatal!

Kéréssel fordulnék az Önök – általam mellesleg igencsak nagyra becsült – testületéhez.

Ha jól emlékszem, tegnap kezdődött minden. Épp a szoba egyik sarkában álltam, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy már jó ideje gyanakodva nézem a szemközti falat.

Az a kép ott – a Dezső bácsi arcképe – most nem ott lóg, ahol egyébként lógni szokott, és ahol valójában most is lógnia kéne. És a tapéta – morfondíroztam tovább –, a tapéta is valahogy különös. Tegnap még, úgy emlékszem, csíkos volt, most meg tele van szórva mindenféle apró, élénk színű mintával.

Fel is vontam a szemöldökömet. Valami itt, kérem, nem stimmel!

Megjegyzem, már reggel, amikor lementem a szemközti boltba kenyérért meg tejért – mert amit itt, a mi házunkban árusítanak, az minden, csak nem tisztességes pékáru –, már akkor is marcangolt valami furcsa, különös előérzet.

Aztán kimentem a konyhába, hogy igyak egy kis tejet. Amint nyitottam be az ajtón – még dél körül tettem be a jégszekrénybe, hogy lehűljön kissé –, hirtelen belém hasított a felismerés: a kilincs! Igen!

A kilincs eddig az ajtó jobb oldalán volt. Erre határozottan emlékszem. Ha kell, akár meg is esküszöm rá. Most is ösztönösen ott kerestem, ám a kezem csak a puszta levegőt markolta. Akkor most hogy került a másik oldalra?

Nem értettem a dolgot. De azért biztos, ami biztos, töltöttem magamnak egy pohárral – nagyon szeretem a tejet, mindennap iszom egy teli bögrével –, s miközben kortyoltam az üdítő folyadékot, további furcsaságok ötlöttek fel bennem.

Az a kétajtós szekrény ott kinn, az előszobában, az, kérem, valóban az enyém? Mert nem vagyok benne száz százalékig biztos. És a fogas? Ha a memóriám nem csal, az én tulajdonomnak – amit még megboldogult Géza bátyámtól örököltem – nem három karja volt, hanem négy. Arról már nem is szólva, hogy emlékezetem szerint soha nem képezte tulajdonomat az a – megjegyzem, kissé viseltes – tollas fejfedő, amely jelenleg is rajta függ.

Ezeken a különös jelenségeken töprengtem, miközben nekiálltam, hogy letörölgessem a vitrinben lévő porcelánokról a port.

Ha jobban belegondolunk – morfondíroztam tovább, miközben végtelen óvatossággal kézbe vettem az értékes herendit –, ezek a szokatlan jelenségek talán nem is ma kezdődtek. Lehet, hogy már korábban. Egy idő óta valahogy furcsák a lakók a lépcsőházban, s a lépcső is hol erre, hol arra kanyarog. Nem beszélve a házirendről. A házirendről, amit a gondnok – pökhendi egy alak, azt hiszi, azért, mert a sógora a minisztériumban dolgozik, már ő is valaki – mindig a levélszekrények fölé szokott kiakasztani.

Már jó ideje feltűnt, hogy noha reggel még általában piros színű tintával vannak kiírva a szabályok, délután már sötétkékkel olvashatók. Még morogtam is a minap, hogy ki az a sötét lelkű huligán, aki képes ilyesmivel szórakozni.

Ekkor sanda gyanú férkőzött a szívembe. Az íróasztalon hagytam egy rejtvényújságot, amit még reggel vásároltam.

Óvatosan visszatettem helyére a herendit, és aggodalmas arccal besiettem a szobába, hogy megnézzem, mi is vele voltaképp a helyzet.

Az újság továbbra is az íróasztalon feküdt, úgy, ahogy utoljára hagytam.

A szétterített oldalon azonban – az én megkezdett keresztrejtvényem helyett – az alábbi szöveg volt olvasható:

„A fenti táblázatban összekevertük a jelenleg elfogadott ideális embertípus, a progresszív és nonkonformista, valamint a konformista (ettől kérjük elhatárolódni) főbb jellemvonásait. Vajon melyek ezek? Válogassa szét őket.

Csámcsogni a menzán, köszönni a házmesternek, petíciót benyújtani az ombudsmani hivatalban, csipketerítőt tenni a zongorára, köpködni a liftben, illetlen szavakat írni a falra, templomba járni, állást foglalni az elnyomott homokosok és kisebbségek érdekében, csukott szájjal enni, gyűlölködni, kirekeszteni és megkülönböztetni, házi áldást akasztani az előszobába, közös fotót csinálni egy fekete színű emberrel, majd feltenni az Instára, gyakran mondani a következőket: Nézze, kérem, mondok én magának valamit.”

T. Hivatal!

Kérem szépen Önöket, hogy adják nekem vissza az én régi jó, egyszerű és tisztességes rejtvényújságomat.